Kányádi Sándor: A mi utcánk

A mi utcánk olyan utca,
nem is utca, csak fél utca.
Egyik felén füstös, mohás
cserepekkel három faház.
Átellenben üres kert és
szegydeszkákból rossz kerítés,
három fűzfa, térdig nyesve,
vigyázgat a verebekre.
A fűzfáktól kicsit fönnébb,
ahol már a végét hinnéd,
érkezvén a mi kapunkba,
megszusszan a keskeny utca.
Onnan aztán jobbra kaptat,
két kapu és három ablak
útját állja, s mondja: vissza.
Nem zsákutca: csak tarisznya.
Nem is módos, inkább szegény
(jaj, de nagyon szeretem én).
Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.
Tisztesség dolgában mindig
tanulhat itt, el a sírig.
Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen
nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta.
Nem is értem, az a pózna,
lenn a sarkon várakozva,
miért nem mer fönnebb lépni,
lehet, hogy a fényét félti.

Dsida Jenő: Isten szeret

Az este bús,
a szél irígy.
Parányi mécs, 
be szürke így.
Susog, beszél
száz sírverem
és messze egy 
tükörterem.
Sok bánatunk,
kevés derünk,-
angyal vezess,
gyerünk, gyerünk.
Forogni fog 
sok fürge kör,
villogni fog
ezer tükör.
Egy árva mécs,
egy kis szavam:
ezernyi  mécs,
ezer szavam.
Valami nagy,
sötét keret....
Az ember sír, 
Isten szeret.

Szabó Lőrinc: Nyár

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

Ady Endre: A paraszt Nyár

Nyomorék s cifra napjaim
Úri s őszi nyomába jár
Egy szép paraszt, egy ős paraszt:
A Nyár, a lomha Nyár.
 
Boldog, aki az ő fia,
Boldog, akit a Nyár szeret,
Boldogak a Nyár fiai,
Az erős emberek.
 
Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.
 
A Nyár, a Nyár legjobb apa,
Osztja a békét és erőt,
Leveszem úri süvegem
A paraszt Nyár előtt.
A Nyár, a Nyár nem álmodik,
Kaszál, dalol és nem rohan,
Erősen, biztosan arat,
Forrón és boldogan.
 
Én, úri Ősznek gyermeke,
Kengyelfutó beteg vagyok:
Előttem Tél, nyomomba Nyár
S Tavaszkor meghalok.
 
Rám lép a Nyár győzelmesen
S szól lomhán, vígan, könnyedén:
Az én gyermekem volt ez is,
De sietett, szegény.

 

Sík Sándor: Sarlósboldogasszony

Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.
Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már
A nyár nagyasszony napja:
Már benne párállik a pirkadati szélben
A csurranó nyárdéli tűz,
De az orgonalombon még reszket a harmat,
S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát
Az aratók komoly karéja.
Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok,
Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend.
Egy fenkő csisszen a pengén.
Messziről egy kis csikó csengője csilingel.
Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem
(Daloló nyílvessző) az égbe magát.
És testem-lelkem minden pórusán át
Érzem, hogy árad bennem ég felé
A föld felomló, mély dala.

Sík Sándor: Alkonyat a Balatonon

Csillog az alkony, ég a tó,
szállj rajta, ringó halk hajó.

Szállj, halk hajó, halk sóhajom,
hűvös habon, hangos habon.

Hangos habon suhog a szél.
Az éj lassan nyomomba ér.

Már bontogatja szárnyait,
már suhogtatja árnyait.

Már hűlnek lassan a habok.
Én nézem a húnyó napot.

Nézem a napot, míg lehet,
míg ott úszik a hegy felett.

Míg hű hozzám hab és hajó,
míg arany arccal ég a tó.

Míg szállhatok, míg hajthatom
feszült inakkal csónakom,

A tűzben égő hegy felé,
a tűz felé, a nap felé.

Egy perc talán, egy pillanat:
de addig az enyém a nap.

Enyém a nap, enyém a fény,
a tó tündöklő tükörén.

Szállj lelkem, szállj te halk hajó.
Csillog az alkony, ég a tó. 

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs! 

Reményik Sándor: Egy tollvonás

Faustnak, a vén tudósnak könnyű volt:
Az Ördögnek csak magát adta el;
De jaj, aki egy országért felel
Egy tollvonással, - százszor jaj neki!
Mert öngyilkos és gyilkos az a kéz,
És szánandó és százszor átkozott,
A színt s a fényt, mit ezer év hozott,
Egy tollvonással semmivé teszi!
Testvért testvértől ragad el vadúl,
Rokont rokontól, apától fiát,
S mely öreg századokat hidal át:
A pallót leszakítja vakmerőn!
A bús kötésen megszárad a vér
És mint a gyalázat, feketén ég,
És irgalmat ránk nem hullat az ég;
Ki jogot ad fel, - jogtalan marad!
Én látom azt a zord pillanatot,
És látom azt a nehéz, bús kezet;
Látom, hogy tétovázik, hogy remeg:
Aláírjam-e, ne írjam alá?!
Én látom azt a zord pillanatot,
Mikor az írást elébe teszik;
Ha aláírja: eltemetkezik.
Ítélet az, örök halálra szól!
E kézre tekint egy ország szeme,
Száz élő-halott mártír idefent,
És odalent száz porló regiment,
A kihullt vér s a végtelen nyomor.
E kézre tekint egy ország szeme,
Némán és merőn és irtóztatón,
A multból árnyak szállnak fel fakón
A baljós kezet visszarántani!
Ha ott állnék a baljós kéz mögött,
A döntő percben megragadnám azt
És szólnék: ne alkudj el egy araszt
Az ősi földből - egy porszemet sem!
Inkább sikolts, sikolts egy rémítőt,
Talán tovább adják a csillagok,
S zengik világok, végtelen napok,
Hogy utoljára tiltakoztunk még!!

Juhász Gyula: Föltámadás után

Negyven napig még a földön maradt
És nézte az elmúló tájakat.
És mondta: Ez Jordán, ez Golgota.
Itt verejték volt és emitt csoda.
És nézte, hogy a sírján csöndesen
Megnő a fű és borostyán terem.
Aztán megállt a Tábor tetején.
Oly könnyű volt a szíve, mint a fény.
Mint pelyhet, érezte az életet
És derűsen és némán mennybe ment. 

Paul Alfred Kleinert: Az emberiség története

…és a Káoszból kivált az ég,
a vizek és a föld rendje
a vizek pedig visszahúzódtanak,
szabadon hagyván a szárazföldet;
a szárazon pedig létrejött az ember,
ki tüstént hozzálátott, hogy minden
szférában, ahová csak bejárása volt,
újjáteremtse a Káoszt
mert az embert a Káosz választotta ki,
hogy a Rend el ne nyelje,
és az emberben ütött tanyát,
s őbenne lakozik mind a mai napig
és addig, amelyen újra magába nyel mindent a Káosz

(fordította: Tatár Sándor )

Lord Alfred Tennyson: Fordulj keletnek, drága Föld

Fordulj keletnek, drága Föld,
hagyd a nap narancs alkonyát:
a fény eleget tündökölt,
szent csillag, fordulj most tovább,
míg csak fekete vállaid
fölé nem hág ezüst húgod:
a völgyben , mint tükre ragyog
két szem és rajtam őrködik.
Ó, vígy magaddal, szállj, ne késs,
meríts új csillagok elé:
vígy esküvőm reggele és
aztán a boldog éj felé.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Petőfi Sándor: A csillagos ég

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Giuseppe Ungaretti: Föld

Feltündökölhetne a sarlón
valami csillogás: a lárma
erősödhetne, s enyészhetne lassan
barlangok öblén, és a szél vörösre
marhatná két szemedet, mintha sóval...
Hallhatnád mélyvízbe gerincét
roppanni elsüllyedt hajóknak,
prédája szöktén dühe gerjedt
sirályt a víztükörre csapni...

Búzával: éjekkel napokkal
teli két kezed mutattad,
s anyagtalan titkos falakra
festetten pillantottad meg az ősi
tirrén delfineket - de aztán
hajók nyomán repültek élve.
A nyughatatlan feltalálók
hamvából vagy ma is föld.

Suhoghatnának gyöngéden olajfák
elalvó pillangókat felriasztva
hirtelen -
holtaknak maradsz éber jelenése,
álmatlan jelenléte messzieknek
hamvak ereje-árnyak
sebes remegésében az ezüstnek.

Hadd bömböljön a szél tovább is,
pálmáktól tölgyekig a zúgás
ejtsen örök kétségbe - néma
kiáltása a holtaknak erősebb.

(Ford.: Rába György)

József Attila: Rövid óda a kelő Naphoz

Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.


Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
Rég-pogányosan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok előtted.


Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
Élni meg élni!


Ősapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már,
S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Friss-vizű kancsóm.

Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenesaljától

Messze sötétedik már a Ság teteje,
ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
szülőföldem, képedet:
megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kéklő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet..

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását,
s ácsorgó ajakam első mosolygását,
szülém forró kebelén:
ti láttátok a víg gyermek játékait,
a serdülő ifjú örömit, gondjait,
éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek:

elmegyek: de szívem ott marad véletek
a szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
a szerencse karjain:

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
mint Magellán gályái.

Ó, gyakran a szívnek édes ösztöneit
s tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
e bújdosó csillag ezer orkánait
bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
messzebb járnak szemeink:
bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
s későn hullnak könnyeink.