Wass Albert: Egy szellő

Egy szellő jött, nyugatra induló. 
Üzentem vele Néked. 
Talán elér, talán átadja, 
talán megérted. 
Olyant küldtem vele 
mit nem bír el levél. 
Amit elejt a drót is 
amire odaér, 
és semmi hullámhosszon 
nem lelni állomását: 
a szívem dobbanását! 
Egy szellővel 
ma este-tájt 
küldtem valamit Néked. 
Talán elér, 
talán átadja, 
talán megérted...

Sík Sándor: Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel, 
 Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel. 
 Pedig a nyár 
 Lassan lejár. 
 A kardliliom kardja hegye sárgul. 
 Hull a szirom az öntözött virágrul; 
 Lassan elkezdi csomagolni már 
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár. 
Nyár, szép arany nyár, jó meleg, 
 Engedd, hogy szépen kérjelek, 
 Csak egy nagyon nagyon picit 
 Lassítsd lehellet lépteid, 
 Hadd hallgassuk még egy picinykét 
 A vadgalambot meg a cinkét, 
 Hadd ültetünk még egynehány 
 Margarétát meg tulipánt. 
 Hadd legyen még egy csepp nyarunk, 
 Gyomlálni kócos udvarunk, 
 Fáradt szívünkbe gyűjteni, 
 Ami a nyárban isteni, 
 Hogy ködöt, esőt megelőzve 
 Suhannánk át a sárga őszbe, 
 A sárga csendbe, 
 Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Várnai Zseni: Anyám az őszben

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.
Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.
Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.
Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.
Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.
Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,
szárazág-bottal köhécselve jár,
lába nyomán vadvizek fakadnak,
s zörren a szélben a tengeriszár.
Szeme sarkában ezüst pókháló,
s a fény az arcán öregesen nevet,
ha kong a hordó, és csordul a must
nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.
Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,
aszott kezére dérharmat tapad,
ruhája régi pompáról beszél,
színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.
Öreg tarisznya húzza a vállát,
melyet vinni már alig-alig győz.
Sírón susog a nádszál utána,
nyár végi úton ott ballag az Ősz.

Babits Mihály: Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangú dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?
.
Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.
.
A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.
.
Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?
.
Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.
.
Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:
ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Juan Ramón Jiménez: Te, a fény

Függőleges fény, 
te a fény, 
a magas fény; 
az arany fény; 
remegő fény, 
te a fény. 
És én a sötét, vak, néma, süket, 

vízszintes árnyék. 

(fordította: Végh György)

Tóth Árpád: Tánc

Táncot kívánnék látni, hintázó női testet,
Zenén lebegve könnyűt, toppantva halk neszűt,
Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt,
Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett.

Hadd jönne, s lengené szép estté ezt az estet,
Most, hogy aléló pillám zokogni nehezült,
S hogy nehezülő szívem ím szakadni feszült,
S azt sem tudja szegény: élni vagy halni restebb?

Áztatnám ajkamat borús, bíbor borokkal,
És dúdolnék a tánchoz, téveteg, bús torokkal,
S hallgatnám, félig alva: kezem ütemre tapsol,

Rám dőlne részeg álom, mint nagy agyagkolosszus,
S nem érezném a bút, a szennyes és a bosszús
Hiénát, amint tépi szívem, s morogva habzsol.

Sík Sándor: Hársfák

Virágzó hársak hűvösében
Magányos csendben üldögéltem,
Nem is kívántam mást, csak éppen
Lenni, mint a lomb.

Mikor már-már elszenderültem,
Egyszerre fölrezdült körültem
Egy álomhalk, valószerűtlen
Földöntúli hang.

Száz méh, a hárs virága kelyhén
Illattal csordulóra telvén
Surrogja rezge szárnya nyelvén
Léte mámorát.

E hárs alatt én hányszor ültem,
Önnön zenémben elmerülten
S önös figyelmem elkerülte
Mind e halk zene.

Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján
Burkolt el engem ön zajomba csalfán
Csalóka ihlet, - még csak meg se hallván
Azt a más zenét,

Komoly lányát az Isten-adta csendnek,
Melyre a boldog angyalok kerengnek,
S melyben öröktől egy akkordban zengnek
Isten és világ.

Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:
Tanulj a hárstól illatot teremni,
A csend dalának élő kelyhe lenni
S búgni, mint a hárs!

Angelina Weld Grimké: A kezed

Szeretem a kezed,
nagy és erős és szelíd a kezed,
csuklód bozontos,
s a munkától foltos lett
s beszakadt a körmöd.

És mégis, amikor megérintesz,
kicsire növök … és csönd …
… és boldogság …

Csak oly kicsiny lehetnék,
hogy belekuporodhatnék a tenyeredbe,
a bal tenyeredbe,
egészen belesimulva
s egészen beléd -
… még ha nem is veszed észre.

(Komlós Aladár fordítása)

Kazinczy Ferenc: Az Ő képe

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyulladni érzem régi lángomat.

Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegült hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sülyede, elfogadván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkuvások.

S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a jaloux-nyiláson,
S sugárival körüle glóriát von.

Radnóti Miklós: Változó táj

Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.

A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.

Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.

Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül

és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.

Annie Johnson Flint: Isten nem ígért

Isten nem ígért
Örökké kék eget,
Életünket átszövő
Virágosnövényeket.
Isten nem ígért
Napot eső nélkül,
Gond nélkül örömöt,
Békét jajszó nélkül.

De Isten erőt
Ígért a napra,
Munkára pihenést,
Fényt az utunkra,
Kegyelmet bajunkban,
Égi segítséget,
Nem múló részvétet,
Örök szeretetet.

(Ford: Túrmezei Erzsébet)

Pilinszky János: Kihűlt világ

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szívemen.

Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajított
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok. 

Faludy György: A jövő század lesz a végső

A jövő század lesz a végső,
kipusztulnak az emberek –
mögéjük kapdosni is késő.
Zabáljatok! Élvezzetek!

Ne gyűjtsetek pénzt. Szórjátok szét.
A pusztuló idő szele
port fúj belőle. Unokátok
nem tud mit kezdeni vele.

Hol van a szerelem s a szépség?
Hol hagytátok az irodalmat,
társalgást, könyvtárt és lugast?
Mind haldokolnak vagy meghaltak.

Le télen az Amazonászra
luxusban, míg csak van vize,
nyáron Báliba, Saint Tropez-be
(nem tarthat vissza senki se),

s ha nincs reá mód, üljetek le
a TV-hez olcsóbb utakra,
hallgassatok rossz zenét, filmet,
mely nem hatol le a tudatba,

a politikát se hagyjátok
üres locsogásnál alább,
s jegyezzétek meg a reklámot,
az áruk sírfeliratát.