2023. január 31., kedd

Csukás István: Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,
hóval teríti a vedlett falakat,
itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,
ahol a kabátja elszakadt.

Vigyázva lépkedek a hóesésben,
meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,
fehér lett üstököm, s a hátamon
habzó angyalszárny világít.

Lábammal írom most a verset,
e séta lesz most a költemény,
bár összevissza ritmusban lépeget, 
de azért van benne zene és remény,

hogy lábtörés nélkül elérek a célig,
s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,
válluk vonogatva elmaradnak a fák,
sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.

Kisandítok a hó alól, a tél alól,
sirály sípol, beérkező vonat dudál,
kemény sarokkal hersegve csúszkál
s a jégbe monogramokat vés február! 


2023. január 14., szombat

Tom Hubbard: A befogadott vándor

A tornác körül halomba kotorta
Az avart: magántörténeteit
Átrendezte, méltón a kontratáncra
Az új helyen, az új arcok miatt.
Csálé kalapban dalolt utcaszerte,
És örült, hogy itt a hóbort a rend.
Vesztes múltját közöttük elfeledte.
Átmulatták a vihart a hegyen.
Hasított fát, akár ők, télire,
De ha látta, ég már, üszkösödik,
Az otthonért sírt, s nem átkozta meg
A hazaút keserű csendjeit.
 
(fordította: Szabó T. Anna)

Jorge Luis Borges: Egyszerűség

A gyakorlat és odaadással
forgatott könyv engedelmességével
nyílik ki a rácsos kertkapu
s a tekintetnek odabent
meg se kell állapodnia a dolgokon,
már rég megrögződtek az emlékezetben.
Ismerem itt a járást és a lelket
és azt a közös tolvajnyelvet,
amit minden kis csoport kitalál magának.
Nincs szükség nagy szavakra,
felvágni ezzel-azzal;
itt mindenki jól ismer körülöttem,
ismerik gyarlóságaim, gátlásaim.
Ez a legtöbb, amit elérhetünk,
ami talán lehozhatja a Mennyet:
nem a csodálat, nem a diadal,
csak az, hogy egyszerűen elfogadnak
a tagadhatatlan Valóság részéül,
mint a köveket vagy a fákat.

(Ford: Somlyó György)

Anna Ahmatova: A Hamlatet olvasva

 1.

Kopár föld porzott a temetőtől jobbra –
A szél, odébb, kék vizet fodroz.
Azt mondtad nekem: ”Hát, eriggy kolostorba,
Vagy ha férjhez, menj csak, de… bolondhoz!”
Nem felejtem szavad, megjegyezlek.
Dőljön hát folyvást ily’ jótanács.
Ezer éve így szól királyfi vagy herceg.
Vállán hóhullám-hermelinpalást.

2.

És… mintha csak véletlenül,
Letegeztelek,
Mosoly árnya-fénye derült,
Arcod és szemed.
Ó , hogy megbotlott a nyelvem,
Mást is szégyen ér,
Jaj, úgy szeretlek, mint negyven
Aranyos nővér.

(Konczek József ford)

Lucian Blaga: Hazatérés

 Újra itthon, a határban,
árnyak között árnnyá váltan.
 
Magam vagyok, visszajutva
a kezdeti, ősi útra.
 
Más lett minden - ember, élet!
Csak a falu nem vált létet,
 
múlhat, Uram, ősz és tavasz,
ő is, akár Te, ugyanaz.
 
Mogyoróról arany pereg.
Furulya szól, füstcsík kereng.
 
Eleinkért tücsök jajdul,
halk dala halálba halkul.
 
Éger-illat, mint a méreg.
Emléke valóvá éled.

Hulló levél korhol egyre.
Szél kóstol bele könnyembe.

(Ford: Lengyel Ferenc)

Szabó Lőrinc: Januáréji olvadás

Kicsal az éjbe az arany Hold:
arany, sok fagyezüst után!
Száz arca nevetve virít száz
ujszülött, éji pocsolyán.
Láthatatlan erek csörögnek,
csengőket csöppent az eresz:
nekem most szép a hó: siratja,
hogy vége lesz.
 
Langyos szél szántja lent a földet,
szántja a fenti Adriát:
ezüstkék párákon arany Hold,
s száz arany csillag ugrat át.
Ádáz csata dúl a magasban,
tengeré, kontinenseké…
Csengj, éj, csilingelj, olvadás a
tavasz elé!

2023. január 4., szerda

Nemes Nagy Ágnes: Tengeren

Siklik a lép, a máj kering,
kígyózva fut a hátgerinc:
kezem között, bőröm alatt
hullámlanak, mint a halak.
Megfodrozzák a vért, velőt,
és nem hiszik a levegőt.
 
S ha augusztusi éjjelek
bőrömre tompán fénylenek,
a lomha raj a mélybe lent,
mint foszforfényben, átdereng.
És imbolyogva horgonyán,
felettük ring a koponyám.
 
Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!
Hadd zúduljon az áradat –
mégis hajóm, magam felett,
az ifjúság szökken veled,
viking-jeled kibontva,
csattogj hajam: vitorla!

Szabó Lőrinc: A rabszolga

Túrtam és átkoztam a Földet
s egy Óriás lépett elém.
– Ki vagy? – mint vas, kongott a hangja. –
– Rabszolga, – válaszoltam én.
 
– Kinek a szolgája? – A Földé! –
mondtam vad gyűlölettel. Ő
erre fölvett a tenyerébe
és: – Ne félj, – súgta, – a jövő
 
majd megszabadít zsarnokodtól,
csak őrizd jól a titkomat:
népem, a Vas-Nép, lázadásra
készülődik a föld alatt! –
 
Ezt mondta a Vas-Óriás és
eltűnt… Én kínlódtam tovább,
túrtam a földet s átkozódtam
száz hosszú, hosszú éven át,
 
s reménykedve s csalódva néztem,
a lélektelen, lomha, vak
hadak hogy hevernek a földön,
kéz, láb s agy nélkül, a vasak,
 
láttam, hogy tűrnek, mint a hullák,
erősek, engedelmesek,
ekének, ásónak, kapának
mind ideadják testüket,
 
de láttam azt is, hogy maguktól
nem tudnak megmoccanni se,
láttam, e halott nép az élő
Földet nem győzi soha le.
 
Hívtam hát ujra a Vezért, az
Óriást, s elmondtam neki,
hogy mi kell még és hogy lehetne
a vén Földdel megküzdeni.
 
Az Óriás szemembe nézett
és, lassan, szólt: – Ha igazán
gyűlölöd, – (bólintottam), – akkor
mégis mi győzünk! – Azután
 
elmondta, hogy mi lesz a dolgom…
Elmondta… S én, a lázadó,
boldogan követtem parancsát
és tettem, ami neki jó:
 
cipeltem az égő pokolból,
föl, föl, cipeltem fekete
népét, tűzben nemesitettem,
szikrát lobbantottam bele,
 
fegyvert gyártottam és bilincset,
emeltem neki várakat,
megtanítottam szállni, úszni
a föld felett s a víz alatt,
 
szörnyű csodákra tanitottam
és szörnyű hatalomra őt, –
még száz év, és rettenve hátrált
a Föld az új isten előtt.
 
S ekkor, csak ekkor vettem észre,
csak ekkor vettem észre, hogy
mialatt a régit levertem,
a Vas új igába fogott:
 
én vagyok az ő keze, lába,
velem nyúl a világon át,
velem rakatja emeletekké,
gépgyártó gépekké magát,
 
s szemem s agyam, mit kölcsön adtam,
már csak egy műszere neki,
már beszél: azt mondja: az embert
magának ő gondolta ki,
 
ő az élet, munkába már ő
szervez, kereskedik, kifoszt,
ő akar s az én szerepem csak
az, amit érdeke kioszt:
 
az anyag él és háborúkat
indít föld alatt, föld felett, –
a bilincs rámcsap és maguktól
dolgoznak a gépfegyverek.
 
Félve, s lázongva, megidéztem
harmadszor is az Óriást.
Megjött. Féllába Moszkva földjén,
a másik meg Newyorkon állt.
 
Most volt csak óriás! Kezébe
vett újra és szólt: – No, mi kell? –
– Becsaptál! – és elpanaszoltam,
hogy népe hogy bánt velem el.
 
Átkoztam a földet, a gépet,
a régi és új zsarnokot.
– Akié a gép, azé az ember! –
dühöngtem és ő kacagott.
 
Arcába vágtam: – Azt hiszed, hogy
most a te rabszolgád leszek?
– Te mondád! – felelt ő nyugodtan
és elfújt, mint egy porszemet.

2022. december 30., péntek

Ingrid Sjöstrand: Ha fülünket a földre szorítjuk

 Ha fülünket a földre szorítjuk
egy nyári napon,
hallani a motozó gyökereket,
amint helyüket keresik,
ágbogaikkal
átfonva egymást
a talaj nagy úthálózatában.

Valami szöszmötöl.
Egy giliszta fektet le csöveket.
Micsoda zsivaj!
Pockok suhannak metró-alagútjukban!

És még van, aki ásót mer nyomni a földbe!

 (Fordította: Tótfalusi István)

Ingrid Sjöstrand: Ha nagy leszek

 Ha nagy leszek,
híres ember leszek,
titkos telefonszámot tartok,
és autogramot küldök
a gyerekeknek,
akik bajuszt rajzolnak
a képemre az újságban.

Ha megunom
a hírességet,
rendes telefonszámot
kérek,
és bajuszt növesztek,
akkor majd nem ismer meg senki
(csak a gyerekek,
akik bajuszt rajzoltak
a képemre az újságban).

(Tótfalusi István fordítása)


Ingrid Sjöstrand: Nálunk nagyon jó

Nálunk nagyon jó
fogalmazást írni.
A tanító néninek piros tolla van,
azzal ráírja Jó! meg Nagyon jó! meg Kitűnő!
a végire. Mást sose ír.
Így aztán a Jó! nem is olyan jó,
azt mindenki megkapja,
kivéve aki Nagyon jót kap
vagy Kitűnőt, mert az a legjobb.
És aki Nagyon jót kap,
az se boldog igazán,
mert mindig van, aki Kitűnőt kap.
Maria, aki mindig a legjobb akar lenni,
megkérdezte, hogy írjon, ha Kitűnőt akar.
Elevenen fogalmazzál! – mondta a tanító néni.
Legközelebb ez volt a feladat: A Nagymamáéknál.
Nem írtam egy szót se arról,
hogy a Nagypapa kiment az erkélyre,
és olyan hangosan énekelt,
hogy feljött a házmester,
és veszekedett vele.
És pont erre
kaptam Kitűnőt!

2022. december 8., csütörtök

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
 
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
 
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.
 
Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.
 
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

 Telek jutnak eszembe, telek, 
régi, kemény, csillagos telek, 
murijáró szép falusi utcák, 
deres bajszok s nagy piros fülek. 
Parasztszagu éjféli misék, 
mennyi süllyedt, jámbor semmiség, 
nagykendőbe bagyulált cselédek, 
cukorbundás házak, tejes ég. 
 
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, 
Pesten is átbujtam egy telet. 
Csillagok és lámpák kavarogtak, 
félelmes volt a sok emelet. 
Nappal kezdődtek az éjszakák, 
csilingelt és búgott a világ, 
cicázott az ablakok visszfénye: 
Mikulás ment a hátsó gangon át. 
 
Később, kisvárosi zsúrokon, 
mikor összejött a sok rokon, 
lányokat kellett hazakisérni 
s én hallgattam az egész uton. 
De másnap, mint röpülő-cipős 
Merkur, versre lengtem a csipős 
ködben a magányos jégen - mit ma 
nemcsak lábam, de szivem se győz. 
 
Ó teleim, gyermeteg telek! 
mily bolondul elfeledtelek. 
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha 
nem ringatja eleven meleg. 
Némelyik már, mint egy szertehullt 
láncnak szeme, halkan elgurult... 
Pedig amint fogy-fogy a jövendő, 
egyre-egyre drágább lesz a mult.

2022. december 3., szombat

Weöres Sándor: Száncsengő

Éj-mélyből fölzengő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló
- kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél öblén távol ring.

2022. december 2., péntek

Gyóni Géza: Őszi hangulat

Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja - miért?...