Csokonai Vitéz Mihály: Impromptu egy cseresznyefa-levelet rágó hernyóra

Tavaszlott éltem bimbója,
De titkon rágván hernyója,
     Korán hervadásra dűlt.

Hernyóm, kiben gyönyörködtem,
Pillangóvá vált előttem
     S frissebb rózsákra repült.

Csukás István: Esti dal

Cirrog a tücsök este,
kinyílnak az estikék.
Ülök tömör ég alatt,
mint a vízben buborék.
 
Röpködnék a fák fölött,
de az este visszaránt,
mint emléked rám veti
bűvölő szembogarát.

Czeslaw Milosz: Bárhol

Bárhol vagyok, a Föld bármelyik pontján
rejtegetem a meggyőződésemet:
n e m  i d e v a l ó  v a g y o k.
Minthogyha valahonnan csak azért küldtek volna ide,
hogy minél több színt, hangot, illatot magamba szedjek,
kipróbáljak mindent, ami az emberrel megtörténhet,
s a megélt dolgokból-sorsokból bűvös listát formálva
elvigyem őket magammal oda,
ahonnan jöttem.
 

(Tőzsér Árpád fordítása)

Reményik Sándor: Búzavirág a magyar határról

Túl Váradon, a róna kapuján,
Ahol a táj a végtelenbe tágul,
Ahol azóta szomorún aratnak,
S nóta se száll a lányok ajakárul,
Ott termett e kis kék búzavirág,
Onnan hozta egy bujdosó magyar
És hozzátette: Nincsenek csodák.
Magyar s magyar közt öles szakadék:
Nekik - ott túl, maradt egy kis hazájok!
Nekünk itt, semmink, semmink se maradt,
Csak az, hogy néha gondolhatunk rájok.
Egy búzavirág a magyar határról...
És ezt mi mondjuk így: magyar határ!
Kiket az Isten egy néppé teremtett:
Köztünk most véres tilalomfa áll!
Egy búzavirág a magyar határról...
Ott nőtt a véres tilalomfa mellett:
Halálos hűség ős-symboluma;
Aki letépte, annak nagyon kellett.
Aki letépte, nekem hozta el.
Halkan zizegnek száraz szirmai,
Belőlük kalásztenger sóhaját
S szabad szél süvítését hallani.
Halálos hűség symbolumaként
Eltettem - s a szívem fölött hordom:
Hogy itt, az idegenné lett hazában,
Hontalanul is - magyar sors a sorsom.

Pilinszky János: Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
 
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
 
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.

Kányádi Sándor: Margaréta

Hatalmas nagy szalmakalap,
alatta valaki halad.
Azt mutatja a viselet,
hogy az utas kislány lehet,
kislányra vall a ruhája
s a kalap nagy karimája.
Arra vall a járása is,
bizonyára ebédet visz,
különben nem volna nála
se kisfazék, se kosárka.
Meg-megáll szusszanni egyet,
aztán kaptat föl a hegynek.
Olykor vigyázattal lép át
egy-egy nyíló margarétát.
Le is szedné, ha nem volna
mindkét keze megpakolva.
Addig-addig incselegnek,
míg a kislány gondol egyet,
s mert a keze foglalt, így hát
leharap egy margarétát.
És boldogan mezítlábal
foga között a virággal.

József Attila: Nyár volt

Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenül,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszívünk kisüt szép homlokunkon.

Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik

A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
 
Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók –
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.
 
Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.
 
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

Tu Fu: Ének egy festményről

Cao generálisnak

Ki hadakat vezettél s Vej ura, Vu az ősöd,
nemes tisztséged múltán most még nemesebb lettél:
a hódítók elmúlnak és minden merészségük,
de szépség mesterére sose borul jeges tél.
Az ecset csínját-bínját Vej úrnőtől tanultad,
Vang Hszi-cse nyomdokába így léptél másodiknak,
művészetedhez hűen nem törődsz az idővel,
melletted vagyon és hír, mint felhők, tova-úsznak.
A nagy császárt szolgáltad a Jó Kezdet korában,
vele gyakran időztél Déli Szél Udvarában;
a nagyokat sorjában elhagyta már az élet:
ecseted őrzi őket a Hírnév Csarnokában.
A hűség füzérével a jókat koronáztad,
övükben nyílvesszőkkel festéd a katonákat,
és császárod sok ősét oly-módon örökítéd,
amint csatából jönnek s őrzik a harci lázat;
s a császár paripáját, kedvenc Jade-virágát
hányféle mozdulattal festette a csodálat!
Egy nap a vörösmárvány lépcsősoron vezették,
közeledett az este, árnyak körüllebegték;
s megparancsolták néked: most folytasd mesterséged!
életeddé sűrűdött a selyem és a festék.
És sárkány-ráród akkor, szinte mennyből ugorva,
a földi paripákat ezerszer felülmúlta:
új Jade-virág nézett a nagy feszes selyemről,
másik a lépcsősorról, egymásra csodálkozva.
Mosollyal, adománnyal jutalmazott a császár,
mandarinok s lovászok ámulatában álltál.
Hű tanítványod, Han Kan, iparkodik nyomodban
és elles minden mozgást, tartást a paripáknál,
de míg a húst lefesti, a csontot elfelejti:
a legremekebb ló is élet s lélek híján áll.
Te, túl az ügyességen, isteni festő lettél:
nagy, teljes férfi-sorsot, nem csak lovat festettél;
s ugyan hová jutottál? zűrzavarban bolyongva
szürke járókelőket festesz meg hébe-korba.
Csak a szemük fehérét villantják remekedre,
bizony senkise tisztább s ágrólszakadtabb, mint te;
a rég-múlt sok írását idézem tanuságul:
mindig keserves sors jut az igaz művészekre.

(Weöres Sándor ford.)

Conrad Ferdinand Meyer: A sixtusi kápolnában

Homályba ködlik fel a kupola,
lent Michelangelo töprengve ül,
izmos kezében nyitott biblia,
kis lámpa fénye lobogja körül.

Mintha vendége volna, hangosan
beszél az éjfélbe valahová,
mintha egy földöntúli hatalom,
majd szinte mintha ember hallaná:

„Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat,
ötször formába zártalak vele,
fénylő palásttal borítottalak
s testet adtam neked, mint az Ige.

Napoktól mindig új napok felé
repülsz és vad lángvihar a hajad,
festményemen választottad elé
ereszkedel s irgalmas szivü vagy!

Hitvány erőm ilyennek alkotott:
s hogy le ne győzzem művészetedet,
gyúrj át képedre — szenvedély vagyok -
gyúrj át, hogy tiszta és szabad legyek!

Sár adta az első ember anyagát;
az enyém zordabb... Mester, vedd elő,
ami itt kell: jöjjön a kalapács...
Szobrász-Isten, sújts! Én vagyok a kő!"

(Szabó Lőrinc ford.)

Kányádi Sándor: Valami készül

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap,
és úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

Dylan Thomas: S nem lesz rajtuk úrrá a halál

S nem lesz rajtuk úrrá a halál,
Eggyé válik csak, mind ki meghal,
A nyugvó Hold, s a szél lakóival,
Egy-fényű lesz a csillagokkal.
Porladhat letisztult csontja bár;
Ha őrült volt, esze újra fitt,
Ha tengerbe fúlt, felbukkan megint.
S szeretőket ugyan magába zár,
De nem lesz rajtuk úrrá a halál.
 
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
Ha kell tenger-áramok alatt,
Hosszan, zokszó nélkül nyugszanak;
Kínpadon, hol engednek inak
Nem törnek meg, s kerékbe törve sem;
Hitük imádkozó kezükkel kitéphetik,
Testük egyszarvú bűnök böködhetik,
Szakadhat minden, de ők sosem
S nem lesz rajtuk úrrá a halál.
 
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
Bár nem hallják, ha sirály rikolt,
Se hullámot, partot csapkodót,
S virágot, mely felvetné fejét
Ha bimbót verdeső eső rátalál;
Döglöttek bár; düh-dermedt szegek,
De hírnevük, átfúrva százszorszépeket
Napra tör, míg lesz Nap egyáltalán
S nem lesz rajtuk úrrá a halál.

(Rossner Roberto ford.)

Fjodor Tyutcsev: Megbékülés

Tovazúgott a vihar. Füstölög
a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.
Az erős ágak friss zöldje fölött
remegő, kék csík csavarog az égre.
De már éled az erdő, a csalit:
dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny.
S nagy ívével nekitámaszkodik
az ormoknak a tündöklő szivárvány.
 
( fordította: Szabó Lőrinc)

Rainer Maria Rilke: A szökőkutakról

Nem tudtam ennyit a szökőkutakról,
e képtelen üvegfákról sosem.
Szólhatnék róluk, mint a könnypatakról,
amit nagy álmoktól megszállva egykor
ontottam, majd feledtem bűnösen.
 
Feledtem hát, kezét mint nyújtja gyakran
az ég sokaknak, gondban, zűrzavarban?
Páratlan nagyszerűt tán sohse láttam
az ősi park kaptatóján, a halkan,
reményhozón közelgő alkonyatban,
az idegen lányok sápadt dalában,
amely már túlcsordult a dallamon,
s valóvá változott, hogy szabadon
tükröződjék a tág szemű tavakban?
 
Mi a szökőkutakkal összekapcsol,
föl kell idéznem emlékeimet,
s a leborulás súlyát érzem akkor,
amelyben viszontláttam a vizet:
s tudok ágakról, melyek földre néztek,
hangokról, melyek apró lánggal égtek,
tavakról, mik balgán a partszegélynek
vonalát szajkózták, s görbék maradtak,
esti égboltokról, melyek nyugatnak
üszkös erdőitől eltávolodtak,
s másképp domborultak és alkonyodtak,
mintha csalódtak volna a világban…
 
Feledtem hát, hogy megkövült magányban
él a csillag, s szomszédjához mogorva?
Hogy a világok csak a zokogásban
társak a térben? – Tán az égnek orma
miénk, ott élünk más létekbe fonva,
s fölnéznek este ránk. Talán gyakorta
dicsérnek minket költőik, s fohászok
szállnak felénk. Tán ismeretlen átkok
célpontja vagyunk, melyek sohse fognak,
szomszédai egy istennek, akit
szintünkön vélnek, míg árván zokognak,
kiben hisznek, s kiből kijózanodnak,
s képmása annak, ha lámpásaik
őt kutatják, s tűnő, hatástalan
fényük szórakozott arcunkon átsuhan…
 
(Kálnoky László fordítása)

Babits Mihály: Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?
 
Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,
 
kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé
 
emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.
 
Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.
 
Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.
 
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.