Richard Eberhart: Túltenni a fákon

 Nem lehet túltenni a fákon. Nem hiszem. Mind
Legalább olyan százéves-természetű, és
Huszonöt métert markolnak a levegőbe a partról.
Olykor eső feketíti a törzsüket; olykor a hó
Nehezül ágaikra; olykor a szél reccsenti őket,
Földre rántja nagy karjukat; olykor csöndesen állnak,
Teliholdban, a lopózó őszt fogadják. És élőbbek,
Mint a mi megszemélyesített természetünk.

Mi: változunk. De ők mintha így szólnának: Állok,
És engedek, hajlok, moccanok, ha kell,
Évszakonként-hogy. Csak elemi csapás dönt le.
Tudják, hogy szökken a nedv, hogy roppan a jég, hogy
Vált az év; rendíthetetlenek; de az a fenyőillat
Milyen gyönyörűségesen hullámzik a szélbe,
Milyen árnyaltan élnek évet és napot,
Ahogy felülemelkedést sugallnak.

Platón és Arisztotelész nekik nem létezik.
Shakespeare, Krisztus nem érdekli őket,
Se az évszázadok ilyen-olyan forrongása,
És ha a jelenkor bőséges harcaiban
Meghal egy-egy fiatalember, azzal is
Mit kezdjenek. Elődeik annyi jelenkort
Megéltek már e földön. Ember-feletti
Igazság címertanát tartják a magasba.

És viszontlátjuk bennük vágyainkat:
Az állandóságot! mely legföljebb övék
- Bár a vegetáció sorsát is ki tudja.
Csodáljuk angyal-fensőbbségüket; nem tudnak ölni,
Csalni, lealjasodni, mocskolódni, és örökké
Azt a tökéletességet hordják, melyet mi csak
Érzünk, létrehozhatatlanul. Nem bírálnak.
Nem lehet túltenni a fákon, és nincs is miért.

(Ford.: Tandori Dezső)

Leonard Nolens: Kvartett nagy szavakra

 1.
Szobában ülsz, az életedre gondolsz.
Az életed az életedre gondol.
Gondolatod gondolatodra gondol.
Mintaszöveg és kéziratok nélkül
ül a szobában életed: az életedre
gondol, tárgytalan létedre.
Életed: magányos, néma utazás
e kövekkel teleszórt sivatagban,
lobogó vízben kő, felrobbanó.
Keresztmetszetét nem láthatja senki.
2.
Tengerparton sétálsz, a vizet olvasod.
Szemed a hullámok óralapját nézi.
Alatta a tekintet ketyeg, téged olvas.
Nem érkeztél. Partra mosott a víz,
Hogy életed olvasd, hogy sétáló lépteid ütemét
a mérhetetlen tenger-könyv mértékével mérjed.
Mindennap kimondod. Magányos, néma szó.
Tengerhez írt levél. A tenger olvassa, diktálja a léted.
Hang utazása át az időn, ütembe rendezi hangodnak ritmusát.
Te, a tenger s az életed a tengerparton sétál.
3.
Városban laksz, beszélsz a házakkal, felhőkkel, a fákkal.
Beszélsz mindennel, aminek valaha szájat, fület adtál.
Beszéded azzal beszél, amit ők hallanak és beszélnek terólad.
Utcában laksz. Tied az utca fénye, emberei,
De csak addig, míg mondod, míg engeded, hogy mondják,
Amíg csendjeidre a hallgatás pecsétje nem kerül.
Húsod és véred magányos és néma. Nem lehet szavakká.
Nem tieid. De övék az a hallgatással terhes óra,
Melyet a föld vízből s tűzből gyúrt anyaggá.
Tested az űrt mondja, mely ellentmond neked.
4.
Ágyban fekszel, a meghalásra gondolsz.
Gondolatod meghal gondolatodban.
Meghalásod a halálodra gondol.
Őstörvényűen, egy apa idegeivel gondol
meghalásod a halálodra, gondolhatatlan.
Halálodra, amelynek tárgya van.
Halálod néma és magányos utazás
az űr futóhomokján át, az űr
dallammá élesedik, dallam-kaszává.
Partitúráját nem láthatja senki.

(Ford.: Daróczi Anikó)

Végvári (Reményik Sándor): Anteus

Talán-talán indultam volna már;
Mint szemfedő alatt egy nagy halott:
A hó alatt úgy pihent a határ.
Talán-talán indultam volna már…

Akkor elibém állt egy öreg fa,
És csak rám meredt szörnyű némasággal,
És azt kérdezte tőlem, hogy: hova?!

Akkor elibém állt egy kis bokor,
És megzörrent a szélben gúnyosan:
A lábad bennem úgy-e megbotol?

Akkor egy kis madár az ágra szállt
És úgy csipogta: Mit hordasz szívedben,
Te balga vándor, úgy-e a halált?

Akkor suhogtak fenn a fellegek:
Mi elmegyünk és boldogulunk másutt,
De Te nem leled másutt helyedet!

Akkor nyögtek a sírkertben a sírok:
Más temetőben akarsz-e pihenni?
És jaj, a temető is visszahívott!

És akkor láttam minden barát-arcot,
A szemek titkon azt mondták: maradj,
Az ajkak mondták: menj és vívd a harcot.

Akkor a földre vetettem magam
És zokogtam és átkozódtam balgán,
Hogy miért vagyok ily boldogtalan.

És a szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!

Tóth Árpád: Ez a nap is

Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi
Eljött. Béke.
Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.
Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében
Alkonyatban
Nem egyéb csak
Néma illat,
Mit az ember
Behunyt szemmel
Mélyre szívhat,
Elmosódva,
Álmosodva,
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:
Szép virág-e,
Mint az ifjú,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,
Vagy csak fáradt
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?

Wass Albert: Őszi dal

Elmentek már a madarak, a fecskék,
csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték,
csapongó vágyaim: hogy visszajössz.
De elmentél. Veled a nyár, az álmok,
csak szél süvölt és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
és fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
nem jött bíborral már az alkonyat,
s megsemmisült sok délibáb-reményed
csillagtalan, nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
s nem kérek tőled semmi, semmi mást:
csak jer vissza; s én rózsákkal behintem
körülötted az őszi hervadást.

Sík Sándor: Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek bírod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.

Szabó Lőrinc: A tél szépsége

Ugye,szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- s a virág- zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban, ireg- forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Amado Nervo: Békesség

Most alkony közeledtén hadd áldjalak meg, Élet,
ki sosem adtál nékem reményt, mely semmivé lett
s érdemtelenül rám a bajt s a kint sosem mérted.
 
Mert most nehéz utamnak végén veszem csak észre,
magam voltam a földön sorsomnak épitésze
 
s ha italom üröm volt vagy színméz volt a részem,
az üröm és a méz is magamból jött egészen;
s ha rózsafát neveltem, tudtam: virága lészen.
 
...Igaz, nagy lázaimra fagyot hoz a hideg tél,
de örök májusokkal te sosem hitegettél!
 
Volt, hogy hosszúra nyúltak a bánatterhes éjek,
de te sohase mondtad, hogy csupa jót reméljek,
s derűsek is akadtak és révülettel mélyek…
 
Szerettem és szerettek! Nap csókolgatta arcom,
nem vagy adósom, Élet! Váljunk el! Nem haragszom.

(Ford: Gáspár Endre)

Dsida Jenő: Cirkuszban

A bírkózó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.
 
S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn…
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.
 
Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:
 
Lesujtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!…

Kányádi Sándor: Télutó

Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
 
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
 
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
 
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.
 
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.

Juhász Gyula: Alvás előtt

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert

Kányádi Sándor: A fák és a vének

Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de az őszi fény
padon marasztja.
Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények;
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.
Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.
- Könnyű neki - mondja a vénember -,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.

Dsida Jenő: A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őröl
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

Kányádi Sándor: Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,
nem mozdul róla felhő,
a napot is ritkán látja,
mégis zöldell minden fája.
Ha az erdő futni tudna,
vihar jöttén tovafutna,
de nem futhat, mert a fészkek
futtában mind leesnének.
Madarait némaságra,
kárhoztatná bujdosásra.
Milyen erdő az olyan, hol
még egy árva madár sem szól.
Ha gyérítik, morajozva
fölzúg, mintha tenger volna.
Ősszel búsul, télen hallgat,
kikeletkor újrasarjad

Kányádi Sándor: Somvirággal, kakukkfűvel

 Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.
Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:
fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,
árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,
menni, mendegélni,
este hazatérni:
fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,
somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.