Aco Sopov: Augusztus

Az éj fatörzse alatt fekszem haldokló
zengő augusztusban
kihunyt iszonyat hamuvirága velem.
Homlokomból mint eperfából duzzad s kipattan
fürtös-csillagos inda, eleven.

Földre szegezve tarkóm, így fektet nyári éj.
Megtartanak-e, megállítanak-e
a szárak és magok: fű, páfrány és gyökér
fáradhatatlan harcos serege.

Feküdj és várakozz itt. Mint szikla mozdulatlan.
Mit árt neked, ha felszív az éj, ha vihar ostoroz.
Pillantásod halászai hálót fonnak, mely láthatatlan,
várakozásod mélyén arany hal álmodoz.

Fekszem s tudom, augusztus van, és
minden változó.
Szőlőfürt aranyos bogyói pillantásként kiégnek.
A sötét éjféli Nap a zenitjére kaptató.
És engem a fű rabul ejt, páfránnyal összenőve élek.

(Ford:  Weöres Sándor)

Gane Todorovszki: Üzenet

Fuss le a nyíresbe,
érezd a létet,
ifjúságot -

Remegő barátnőm,
életre szomjas,
vággyal áldott -

Száznevű ábrándban
az időt vesztjük
most is mint rég -

Szemeddel üzenj, és
zárj karodba,
csókolj mindég!

(Ford: Weöres Sándor)

Rubén Darío: Szürke szimfónia, dúrban

Foncsorozott, szürke üveglap a tenger,
tükrében a fémes, horgany-szürke ég,
madárrajok könnyű, fehér foltja villan,
s feldereng a sápadt, szürke messzeség.

Fenn a nap beteg-szín, hályogos korongja
vánszorog az égen, bágyadt, lankatag:
a szelek letették komor trombitájuk,
s a szelíd homályban ráhanyatlanak.

Móló-cölöpök közt ólom-hasu hullám,
lassu mormolása könyörgő beszéd.
Egy csomó kötélen, tétlenül pipálva,
matróz ül merengve, s talán újra látja
egy távoli ország sárga fövenyét.

Vén tengeri medve. Durva réz-szín arcát
Brazília napja verte lángolón,
s a Kínai tenger tájfunjai látták,
hogy itta a gint a tántorgó hajón.

A keserü, jódos, hideg habtaréjok
ó, de sokszor látták vad gubanc-haját,
atléta-karizmát, orra rezes fényét,
sapkáját és só-mart vászonzubbonyát.

És a lassan oszló pipafüst-gomolyban
látja az aranyló, messzi partokat,
ahová elindult egyszer a brigantin,
s feszült a vitorla, jó szélben dagadt.

Trópusok nyugalma. A vén medve alszik.
Szürkeség terül szét, mindent eltemet,
és a görbe ívü láthatár szegélyét
elmossa egy csapzott, óriás ecset.

Trópusok nyugalma. A tücsök a fű közt
vén, rekedt gitárját most hangolja fel,
és egyetlen húrján egyhangú panasszal
sirdogáló, vékony dallamot reszel.

(Ford:  Rab Zsuzsa)

Antonio Machado: Spanyol vidék

A nép, ki e tájról lepörzsölte a fenyvest,
akár a hadi zsákmányt, úgy áhítva a prédát,
és aztán letarolta a magyalt is, a tölgyest,
le a hős hegyi fáknak utolsó maradékát:

fiait ma az ősi tűzhelytől futni látja,
látván, televény földjét a zápor mint sodorja
le a tengerbe, míg ő, munka és kín nomádja,
átkos fönnsíkokon küzd esztendőszám loholva.

Barbár pásztori törzsek fiaként száll le a kóbor
juhnyájai után a dús Extremadurába,
fut a gőzölgő nyáj, mit a szálló por bemocskol,
s megaranyoz a láng nap útégető sugára.

Szeme, a mélyen ülő, bizalmat sosem ismer,
apróra zsugorodva, riadtan egyre röpköd:
kiugró pofacsontja fölött íjmódra ível
szikár arcába csüngve a vastag, zord szemöldök.

Esztelen iszonyatra, állati tettre készen
nyüzsög a gonosz ember a tanyákban, falukban:
a hét fő bűn uralmát nyögi rabszolgaképpen:
a szürke mente alatt lélek ijesztő rút van.

Bánat s irigység dúlja nézését zavarosra,
őrt áll a szerzeményén, könny közt lesi a másét:
fordul erre vagy arra, egyként kínozza sorsa:
dúsan is koldus: úgy él, mitől más halni vágynék.

Őrszelleme e tájnak véres és vérre szomjas:
mikor az esti dombok sötétre komorulnak,
fölmagasul egy íjász körvonala, hatalmas
árnyalakja egy roppant, nyíllövő kentaurnak.

Ó, mennyi harci fönnsík, mennyi aszkéta puszta!
- nem e földön virágzott a bibliai éden -
sasok otthona, bolygónk mostoha, néma zugja:
Kain hazátlan lelke szálldossa át sötéten.

(Ford: Illyés Gyula)

Federico García Lorca: Antonito el Camborio elfogatása a sevillai úton

Antonio Torres Heredia,
Camboriók fiu-sarja,
fűzvesszővel Sevillába
indul bikaviadalra.
Barna bőrű, zöld-hold-arcu,
sudáran és lassún ballag,
olajozott érces hajfürt
szeme-közét sugarazza.
Útja felén citromfáról
citromot szór a patakba,
zubálja, amig a víz is
nem változik át aranyra.
Útja felén állt egy szilfa,
csendőr-járőr ült alatta,
onnan lesték, meg is lepték,
el is vitték megvasalva.

A mai nap nagyon lassú.
Félvállán a mai napnak
hosszan csüng a délután is
patakhabra, tengerhabra.
Kos Havának éjszakáját
esdi olajbogyók hamva,
ólom-ormot általugró
szellő röppen, kurta kanca.
Antonio Torres Heredia,
Camborók fiu-sarja
fűzfavessző nélkül ballag
öt csákó közt, megvasalva.

Antonio, mondd, ki vagy te?
Volnál Camboriók sarja:
öt vérkutat fúrna késed
sugarasan fölfakasztva.
Bitorlod a nevet, fattyú,
törvénytelen gyerek, az vagy.
Kipusztult a magányosan
hegyet járó cigányfajta.
Kés alszik a hideg porban,
porrá vált a villám rajta.

Este kilenc már az óra,
zárják dutyiba, lakatra.
Csendőr urak társalognak
limonádét iszogatva.
Este kilenc már az óra,
kitekint a rácsok rabja:
mint a kényes csikó-tompor
ugy villódzik az ég alja.

(Ford: Nagy László)

Jacques Prévert: Paris at Night

Három gyufaszálat lobbantottam fel az éjben:
   Az elsőt hogy lássam az arcod
   Egy másikat hogy lássam szemedet
   S egy harmadikat hogy lássam a szádat
Aztán beborított minket az éj s most mind-mind vissza idézem
   Míg két karom átfog

(Ford.: Végh György)

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz: Te könnyü szél, iramodjál...

Te könnyü szél, iramodjál a kedvesig, ne tovább,
Hajából ámbraszagot hozz, lehelletnyit legalább!
Lelkére! én köszönetképp a lelkem eldobom, el,
Ha hírt hozol közeléből, hová nem léphet a láb.
S ha nem kapod meg a sorstól, hogy ajtaján beosonj,
Egy porszemet küszöbéről röpíts el, add nekem át.
A vágy, hogy én nyomorult egyesüljek ővele - jaj!
Az álomképe csupán, mit a lelkem, éjszaka, lát,
Fenyőtoboz-szivem úgy reszket itt, akárcsak a fűz:
Fenyőfa-termeted oly szép! - szivembe kín foga vág.
A kedvesem nem ad értem, tudom, fabatkát sem,
De szál haját sem adom, bár kináld a föld aranyát.
Mi lesz, ha gond kötelét szétszakítod, ó, Háfiz,
Hisz úgy tekint csak a kedves, mint megvetett inasát!

(Ford.: Képes Géza)

Louis Aragon: Elza keze

Add a kezedet ha elhágy nyugalmam
Add a kezedet melyről konokul
Magányomban én annyit álmodoztam
Add a kezedet megváltásomul

Mikor tenyerem csapdájába ejtem
Mely csupa zavar félő sietés
Mikor végre itt tartom a kezemben
Melyben mint a hó olvad s elenyész

Meg sosem tudod mi az amit érzek
Ami feldul és ami elborít
Meg sosem tudod hogy e reszketések
Milyen kín felől árulkodnak itt

Hogy mit közöl így ez a néma mély nyelv
Állati beszéd képe-nincs tükör
Mely szem nélkül és száj nélkül beszélhet
Ez a szava-nincs borzongó gyönyör

Add a kezedet szivem hadd simuljon
Közé s csend legyen percre legalább
Add a kezedet lelkem hadd aludjon
Hadd aludjon ott amíg a világ

(Ford.: Somlyó György)

Orhan Veli: A szabadság felé

Napkelte előtt indulsz,
Mikor még a tenger üstöke hófehér,
Az evezőfogás öröme ott bizsereg tenyeredben
Bensődben a munka boldog láza szökell
Evezel,
Evezel, zengnek körülötted suhogva a hálók
Halakat látsz, eléd sereglenek, fogadásodra kibukkan-
nak a vízből,
Örülve teríted feléjük
Ki a hálót,
S a tenger felcsobog kezeidre pikkelyesen.
S mikor elnémul a sirályok lelke sikongva
Szirti sírjaikon,
Egyszerre
A láthatár alján áthunyorít valami.
S mit mondasz? hogy tengeri lány-e, madár-e?
Ünnep-e? séta? vidámság? móka? mulatság?
Menyecske-sereg? hajékek? fátyolok? felvonulások?
Hej! Haj!
Mire vársz? Vesd csak a tengerbe magad,
Hogy várnak-e otthon, azzal ne törődj.
Csak előre nézz, előtted minden felé a Szabadság,
Légy vitorla, légy evező, kormány, hal, víz, mi akarsz
csak,
S menj, menj, merre a végzeted szólít.

(Ford.: Végh György)

H. P. Lovecraft: A macskák

A házak kuszán a mennyekig érnek,
Hiúság lángjai örvénylenek;
Mérges gomba virít kövén a térnek,
Halál-fény lámpások felfénylenek.

Olajos folyón fekete hídszörnyek,
Névtelenségbe futó kábelek;
Mély katakombák nyirkából kitörnek
A napon rothadó bűzös szelek.

Járvány és romlás és sokszínű szépség,
Őrjítő nyüzsgésben cseng-bong a hely,
Idegen istennek hódoló népség,
Zavaros illattól kábul a fej.

Seregnyi macska a sikátorokból,
Vézna testükön a hold fénye leng,
Sikolt a jövő pokoli torokból,
Plútó Kertjében vörös rúna zeng.

Gyomos utcán denevér szárnyalása,
Omló piramis, mely feltornyosul;
Zord Arkham folyóinak morajlása
A roppant hordával tart szótlanul.

Harangtorony dől a tántorgó holdnak,
Barlangszáj, mely mohába öltözött,
S kik csak a szélnek s víznek válaszolnak:
A vézna macskák a szemét között.

(Ford: Vachter Ákos)

Dutka Ákos: Üzen a szén

Itt ülök fázó, felkavart szivemmel
Kályhám előtt, - s egy vén kosár ölén
Szurokszemével néz reám meredten,
Igéz, elaltat, urrá lesz felettem
S beszélni kezd a Szén:
 
- Évezredek mult titkát rejti lényem,
Szinem sötét, komor halotti gyász,
De iszonyú tűz alszik vén szivemben,
Gyermekgőgöd bár halottnak hisz engem,
Ember, vigyázz!
 
Én őrzöm itt az őserdők haragját,
Elmult világból őrzöm a Napot.
Sötét palástom izzó fényt takargat,
Fényét, hevét az életadó Napnak.
Az alvó tűz vagyok.
 
Szerettelek, te nyughatatlan ember:
Világformáló, épitő erő.
Télen eljöttem melengetni téged,
Kazánok alján lelkem kedvvel égett.
Legyen tiéd a hő.
 
Tiéd a lány: az éltető melegség,
Formálj belőlem ujra életet,
Sötét palástom gyujtsd, szakítsd le rólam
S a millió szin új életre lobban,
Mit testem rejteget.
 
Csodákat szültem néked, földi ember,
Legyen éltedben több szin, több meleg.
Hiába volt! – Te rútul cserbenhagytál,
Gyilkot kovácsolt kezed sugaramnál
S most bőg a fergeteg.
 
Mert rabbá tettél, lenyügöztél engem
és Istened a hideg, holt arany.
S oltárain pocsékolsz te engem,
Hitvány gőgödben mindig telhetetlen. –
Én nem hagyom magam!
 
Én nem leszek a milliók igája,
Az én tüzem az égi Nap fia, -
Melegitő láng voltam, - nem átok
S te gyűlöletet fűtsz velem, te álnok,
Hitvány rög fia!
 
Most fázni fogsz, s az őserdők haragját:
Bolond tüzem a szélnek engedem.
Dilúviális szörnyeket köpök rád,
Földön, vizen, égi levegőn át
A lelked égetem.
 
Kohómba estél. Égni fogsz ölemben.
Gazdag világod minden szegletén,
Amíg kiég a multad sok salakja…
Apám a Nap: az éltetőd akarja
S testvéred, én a Szén.

Thomas Hardy: Egy holdfogyatkozáskor

Hová árnynak a nap rajzolta fel,
A holdon, Föld, egyszínűen mozog
Északtól délig hajló profilod
S zavarhatatlan szépségben ível.
 
Te vagy e szimmetria! Higyem el?
Úgy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy’
Vessem össze e nyugodt homlokot
A kontinensek gyötrelmeivel?
 
A roppant Emberiség ennyi csak?
Kis folt? S Isten sok nagy célja vele
Csak azt a körszeletet tölti be!
 
Csillagmértékkel csak ennyi a lét,
Népek csatái, versengő agyak,
S hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?
 
(Ford: Szabó Lőrinc)

Emőd Tamás: Anyám keze

Anyám kezére gondolok :
- E kéz fehér és keskeny
Ilyen csendes bús női kéz
Itt nincs is erre Pesten.
Közelről szembe sem tűnik,
Csak így, ha messze nézek
Így messze tisztán látom én
A formáját e kéznek.

Olyan szelíd és gyenge kéz,
Áttetsző, mint az este,
Templom fülkébe látni csak
Párját üvegre festve,
Ilyen kézzel tart misztikus
Rózsát a boldog angyal
Szent képeken, színezve lágy
Bársonnyal és arannyal.

Anyám kezére gondolok:
Be lankadt, ó be fáradt,
Hányszor stoppolta meg lyukas
Harisnyám és ruhámat,
A pertlim hányszor fűzte ki,
Ha rá görcsöt kötöttem,
Hányszor fésülte meg hajam,
S én hányszor ráütöttem.

Viaszból megmintáztatom
E kéz formáit egyszer,
Az ágy mellett fog állani majd,
Mint oltárfőn a kegyszer,
És este lefekvés előtt,
Ha megvetik az ágyat,
Kezet fogok csókolni én
Mindig az anyámnak.

E. A. Housman: Fehér az út

Fehér az út, a hosszu út
holdfény-lepett pora:
fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

Rügyet se bont a tar sövény,
az árny mind néma, vak,
fenn kába hold, így járom én
a végtelen utat.

Mondják, kerek ez a világ
s indulj bár messze el,
csak menj tovább, mindig tovább,
s hazádba érkezel.

De míg az út, jaj! visszajut,
messze kell futnia!
Fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

(Ford.: Tótfalusi István)

Charles Baudelaire: Léthe

Szivemre jer, kegyetlen néma lélek,
imádott tigris, édesarcu rém,
hadd markolom ez illatos sörény
sűrüjét, melyhez nyúlni szinte félek.

Hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzúzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem!

Aludni haj! aludni és nem élni!
A halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni, s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad:
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkjait
s tűröm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át,
s amelyben sohasem volt zárva sziv.

(Ford.: Babits Mihály)