2024. szeptember 13., péntek

Túrmezei Erzsébet: Csodákra emlékezni jó!

Határkőnél hittel megállni,
határköveknél visszanézni,
hálás szívvel múltat idézni:
csodákra emlékezni jó!
Meglátni, hogy minden utunkat
hű és hatalmas kéz vezette,
javunkra szolgált minden tette:
csodákra emlékezni jó!
Látni, hogy át viharon, vészen
hű Mesterünk hogyan segített,
éjekre fényt hogyan derített:
csodákra emlékezni jó!
Határköveknél hálát adni,
és hallelujás köszönetben méregetni,
mi mérhetetlen:
csodákra emlékezni jó!
Messzi évekre visszanézni,
és számba venni ezer áldást,
erőt, kegyelmet, megbocsátást:
csodákra emlékezni jó!
Hallelujás hálaadással
leborulni egy határkőre,
s elindulni hittel előre,
amerre hív az égi szó.

Baranyi Ferenc: Miattatok ...

Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és mára már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond
rágatlan enni meg?
Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.
S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék - a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.

Sík Sándor: Mint a fű a szélben

Könnyű felhők fenn az égen, 
Mondjátok meg, 
Merre volna mehetnékem? 
Bárányfelhők, aprószentek, 
Mondjátok meg, 
Honnan jöttök, hova mentek? 
Jődögéltek, mendegéltek. 
Mondjátok meg, 
Mért, hogy annyit kérdegélek? 
Mért nem tudok ülni szépen, 
Lengedezni 
Szótlanul, mint fű a szélben? 
Erre hintál, arra hintál, 
Sorsán túlra 
Kerekedni nem kalimpál. 
Szőke pihés csepp fűszálam, 
Ó be szép vagy, 
Ó be nagyon bölcsebb nálam!

2024. szeptember 9., hétfő

Gárdonyi Géza: Szeptember

 Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szünetlen:
Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

Igy változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, a csűröm se üres,
de pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

Yvan Goll: Tízezer hajnal (részletek)

I
Megfoghatatlan vagy,
akár a patak,
mit menták sűrűje rejt el.
Sokszor remegés fut a válladon át,
megijedsz tőlem, az arcomtól,
ha föléd hajolok.
Pedig csillagok gyúlnak ki,
ha rámtekintesz, előttem.
Pedig hozzámtartozol épúgy,
mint archoz a szem
s tudom, majd ha a halál felé hajózol,
egyik dalomat dúdolod akkor is...
És mégis menekülsz, menekülsz csak,
mint mandolinom szökevény futama,
megfoghatatlanul egyre rohansz,
ó, szerelmetes álmom!
Ó, álmom-szerelmem!

II
A többiek élő görög tragédiák voltak,
a többiek ködszerű gondolatok voltak,
a többiek álmok voltak a metró üvegén,
a többiek hópelyhek voltak, mik elolvadnak a kéz melegétől,
a többiek rózsafák voltak selyemköpenyekben,
a többiek egy esős, hangulattalan este voltak,
a többiek oroszok voltak, brazilok,
a többiek csak asszonyok, asszonyok voltak,
a többiek...
De te:
terólad nem tudom, ki vagy,
terád nincsen hasonlatom sem,
csak azt tudom: szeretlek!

III
Jöjj, jöjj vissza:
egy sose hallott ötödik évszak lesz érte jutalmad,
ahol szárnyat növesztenek az osztriga-kagylók,
ahol a madarak Debussy dalait dúdolják,
és hol a fügefákon
érnek arannyá a narancsok.
Minden naptárodat kicserélem,
régi találkáid dátumai nem lesznek feljegyezve sehol sem,
s Európa valamennyi térképfüzetéből
kitörlöm a helyeket, ahol nélkülem éltél.
Jöjj, jöjj vissza:
újjászületik majd a világ,
új égtáj lesz minden iránytűn:
a te szíved!

IV
Harminc esztendeig vártam,
hogy felfusson az égre alakod,
hogy elhomályosítsd a napot,
vártam a parkok
zöld és bronzszínű bokrai közt
céltalan ifjúságom idejében.
Valahányszor megállt egy autóbusz előttem, felugrottam rá,
mert azt hittem, elcsípem mosolyod, -
végiglaktam a világ valamennyi hoteljét,
hogy megvakult tükreik valahol visszaverjék a szemed...
Folyamok partjain harminc esztendeig
integettem távolodó messzi hajóknak
s a bércek magasáról
mindig a házad tetejét kutogattam.
Harminc esős őszön át vártam a jöttöd,
kihullott a hajam
s a szemem zavaros lett!
Jöjj, hamar, ó, hamar!
mert ha ma sem leszel pontosan itten:
a legközelebbi villamosra felugrom!

V
Bezárja fáit az erdő,
az utolsó madár is leteszi furulyáját,
a nyírfa hűtlen levelei
is lehullnak, elenyésznek.
A csipkebokrok díszlete közt
a nimfák letörlik arcukról a pírt és
a szarvasok, kik megdöntötték a gyorsasági rekordot,
nehéz szarvaikat ledobálják
s alkonyszínű aggancsuk
elkorhad az eső permetegében.
Bezárja fáit az erdő,
zárjuk be mi is a szivünket,
mert jön a tél, jön a fagy!
Tízezer hajnal, szerelmem, tízezer hajnal,
tízezer hajnali napsugár
csókolta éberre a pillánk!
Tízezer hajnal egy ilyen éjért,
szerelmes éjjelünkért!
Kifaragódik a karjaim közt a fejed
s hajad rózsakertjét
tízezer rózsa lángja hevíti.
Ó hány ragyogás,
tízezer hangja a ködnek,
s hány hold jött:
hány eleven s hány szomorú,
hogy bepihézzen minket a hó révületével!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Tízezer hajnalt, szerelmem, tízezer hajnalt,
tízezer tojást, telve dalokkal, madarakkal,
tízezerszer a nap sárga pihéit:
ennyit megért ez a perc -
százezer csillagba futó halálunk egyetlen pillanatát.

(Ford: Végh György)

2024. szeptember 7., szombat

Wass Albert: Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.

Petőfi Sándor: Kemény szél fúj

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.
Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?
Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!
A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?
Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Benedek Elek: Gólya fecske útra indul

Gólya, fecske útra készül,
Búcsúzódik a fészkétül.
Kelepelnek, csicseregnek,
Szép nyár múltán keseregnek,
Jaj de búsan keseregnek!
.
Még egy-két nap s aztán vége,
Eltűnnek a messzeségbe,
S gonddal épített fészkükbe
Az élelmes veréb ül be,
Az élelmes veréb ül be!
.
Üres már a ház is, kert is,
Csend szállta meg azt is, ezt is.
A gyermekek, az unokák
Mind itt hagyták nagyapókát,
Szegény öreg nagyapókát!
.
Tűnődünk a nannyókával:
Mi lesz most a sok almával?
Az almával, a dióval?
A szép piros mogyoróval?
A szép piros mogyoróval!
.
Hej, ha itt volna Lacóka!
Sóhajtozik nagyanyóka.
Hát Évike! mondom rája,
Nagyapóka gyöngyvirága!
Szép nevetős gyöngyvirágja!
.
Nem búsulnánk az ősz miatt,
Nem volna a kertünk kihalt.
Almát, körtét együtt szednénk,
Egész nap csak együtt lennénk,
Oh, milyen boldogok lennénk!

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!
Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Wass Albert: Ősz

Valahol sárguló avarba
kacagva tépnek a szelek,
valahol elmerengnek búsan
és fényvesztetten a szemek,

egy hófehérke kis koporsót
valahol csöndesen lezárnak,
valahol lombok dalolnak
halotti dalt az alvó nyárnak.

Valahol esténként bolyongva
bekószáljuk a könnyes utcát,
álmunkat hasztalan keressük:
őszi szelek már messze fújták,

nótáink is – döbbenve látjuk
lombbal, madárral messze szálltak…
úgy kísérjük ki, nóta nélkül
koporsóját a szőke nyárnak.

2024. augusztus 28., szerda

Jékely Zoltán: Alvó koldus

A Nyomorúság tankja eltiporta,
mint földi békát a szekér-kerék...
Napfény aszalta, szélvész elsodorta:
Szaporodott eggyel a "söpredék".
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Ha Krisztus látná most itt, megmeredve
akármiben mernék fogadni,
keresztjéről mindjárt lekecmeregne,
s indulna érte - fosztogatni!

Yvan Goll: A maláj dalok-ból (Részletek)

6
Mióta megszülettem
Jöttöd azóta várom
Tízezer napja-éje
Várom találkozásunk
A földek összeasztak
A hegyek lelapultak
A folyók kiapadtak
De testem túlnőtt rajtam
A hajnal s alkony közt terűl el
Minden utakra ráborulva
Hogy bármerre jársz-kelsz
Rajtam rajtam tapodjál

7
Mióta rámtévedt szemed
A kámforfák alatt
Megbénítottad szívemet
A kertbe menni sem merek
A fákon mindenütt
Gyümölcs helyett ott a szemed
Ha járok künn a réteken
Anémona-szemed
Jön-jön mindenfelé velem
A patak füves partjain
Is ott röpdös szemed
A tamantisz szárnyain
Nappal többé ki sem megyek
Csak sűrű éjszaka
Mikor nem láthatom szemed
De jaj még ott is elkisér:
Ezer csillagban ég
Villog szemed ha jő az éj...

8
Cédrus szeretnék lenni csak
A házikód előtt
Picinyke cédrus-ág
Az ág egy levele
A levél árnya csak
Az árny mely hűset ad
Hogy homlokodra hulljak
Egy kósza pillanatra

35
Ó istenek: tépjétek ki szemeimet
Mert hiába meresztgetem őket - mégse látják
Vágjátok le nélküle üresen maradt kezeimet
Messétek le karjaimat hiszen nem ölelhetik őt
Intsetek megálljt kiváncsi lábaimnak
Sebesvágtájú combjaimnak -
Olyan olyan céltalanok már
Ó istenek: a halálom kérem tőletek
Hogy mégegyszer mégegyszer eszébe jussak

40
Minden virágot gyomláljatok ki
Tapossátok össze a páfrányokat
Döntsétek ki a százéves pálmafákat
Tépjetek ki minden babérfát
Elhagyott kunyhóm elé
Fekete ciprust
Ültessetek helyettük -
Fekete ciprus intsen:
A halálnak ujja

(Ford: Végh György)

R. M. Rilke: Vihar

Ha vágtat a felleg az éjbe mogorván
s az orkán
bút tornyoz a gyászbahaló egek ormán,
elfödve a földet egészen -:

érezlek, hejtman, messze téged,
(kit vágy tüze éget,
hogy hősi néped
az égbe vezesd.)
Vízszintes tarkód érzem akkor,
Mazeppa.

Gőzölve rohan velem a paripám,
hátára kötözve az éj fenyeget,
eltűnik a föld, a világ, a vidám,
s csak őt tudom én, a hatalmas eget.

Fölöttem villámcsóva ég
s úgy fekszem alatta épp,
mint lenn a vidék;
szemem nyitott, akárcsak a tó,
és benne látható
az ég.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Fazekas Mihály: Nyári esti dal

Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furulyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok:
Lengd be véle, gyenge szellet,
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyája mellett
Hadd fülelje sorjait.
Míg az estve bíborozza
A lement nap hajnalát ,
Míg az éj becsillagozza
Szétterítve fátyolát:
Addig a menny a földre hinti
Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
Új örömre állatit.
A mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
Hangicsál egy kis madár,
Jó napunkat felcserélő
Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
Téged áld e kis dalom.
Harmatoddal részegülve
A virágos tarka rét,
Hímje nővel egyesülve
Néked ontja fűszerét.
A nap éles fényes súllyán
Minthogy untig szenvedett,
A kaszás a szűre ujján
Alva tisztel tégedet.
Ó, palolj rá csendes este
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
Újra nyerjen életet:
Szállj le rám is sátorozva
Szenderítő nyugalom,
Közbe, közbe szunnyadozva,
Csendesedj le kis dalom.

Szabó Sándor: Uram köszönöm

Uram, köszönöm a napfényt, mely ad nekünk meleget.
Köszönöm a testemet tápláló kenyeret.
Köszönöm a vizet, mi oltja a szomjamat,
És még mennyi mennyi köszönet elmaradt.

Köszönöm a füvet, az esőt, a harmatot,
Köszönöm a virágot, mely ontja az illatot.
Köszönöm a fákat, melyek árnyékot adnak,
Köszönöm az estét, hogy most vége a napnak.

Köszönöm a hangyát, a tücsköt, a bogarat,
A hajnalban ébredő kis dalos madarat.
És még mennyi mindent köszönök Teneked,
Az eget, a földet, a folyót, a hegyeket.

Köszönöm a légzéshez szükséges levegőt,
S hogy boldogabb vagyok, mint bármikor ezelőtt.
Amit a legjobban köszönök, utoljára hagytam,
Köszönöm az életet, amit tőled kaptam.