Szabó Magda: Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők rád köszönnek,
fürge csikók zablájuk kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnének a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitárják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát és s szendereg.

Őri István: Holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszer

csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...

Várlak...

Nagyon...

Josip Murn: Őszi vers

Cseppek, pici esőcseppek,

titeket a menny hullat,

mintha pára hintené meg

a földet, a halottat.

Zöld fű, zöld lomb élet nélkül

a tág róna holt keret,

halk üres sík felett végül

varjú zeng gyászéneket.

Zavarosan, megszürkülve

a nagy folyam vándorol,

és valahol messze, messze

harang végső útra szól...

(Ford.: Weöres Sándor)

B. Radó Lili: Messze szálló dal

Magányos vándor messze utadon
mindenütt utolér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc
S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz.

József Attila: Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen, 

akár az erdőben a vadnyom. 

Elpazaroltam mindenem, 

amiről számot kéne adnom. 

Már bimbós gyermek-testemet 

szem-maró füstön szárítottam. 

Bánat szedi szét eszemet, 

ha megtudom, mire jutottam. 

Korán vájta belém fogát 

a vágy, mely idegenbe tévedt. 

Most rezge megbánás fog át: 

várhattam volna még tiz évet. 

Dacból se fogtam föl soha 

értelmét az anyai szónak. 

Majd árva lettem, mostoha 

s kiröhögtem az oktatómat. 

Ifjúságom, e zöld vadont 

szabadnak hittem és öröknek 

És most könnyezve hallgatom, 

a száraz ágak hogy zörögnek

A Holnap irodalmi társaság alapító tagjai- Nagyvárad (1908)

Köszönet a fotóért egy nagyon kedves barátomnak (H.Sz) !

Dutka Ákos: Örök óta

Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
Lebontsam hamvas, illatos hajad.
Ha így ülsz elém, – mintha ezer éve
Sok ezer meghitt, boldogságos éve
Ismerném a szemed, puha válladat.

Száz asszony, kiket őseim szerettek,
Kikért fellobbant mindig ez a vér,
Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
Ma mind benned él, Tebenned él.


Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
Száz boldog, száz csókos életen át,
Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
Örök óta érzem a hajad illatát…

Paul Géraldy: Finálé

No, szervusz. Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk. Mehetsz, bús ideál.
Indulj...De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső...Várd meg, míg eláll.

Végy valamit! Mert hűvös az idő
künn. A kabátod tán...Amit találtam,
mind visszaadtam? Nincs semmi nálam?
Levél? vagy egy arcképed? semminő?

Hát hogyha válunk, nézz reám előbb...
Vigyázz! Ne sírjunk! Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó, rég-volt szeretőt?

Egymásnak adtuk a két életünk
örökre...S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel, élhetünk,
s máshol bolyongunk...Ó, minden bizonnyal

majd szenvedünk...egy darabig. De végül
jön a felejtés, amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.

Múltamba lépsz, máris. Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek, és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.

Aztán elmúlnak a hosszú hónapok,
és rólad, akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek, hallgatok
s azt kérdezem tőlük tűnődve: "Hogy van?"

Milyen kicsinykék is a "nagy" szívek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor, be szép volt!
Tudod-e még a lángolást, a tébolyt?
A mi híres szerelmünk, jaj, mi lett?

Hiába mondtuk hát mi is: "szeretlek",
annyik vagyunk csak itt, mint mindegyik?
Mily megalázó. Ezek a szerelmek?
S mi, mint a többiek? Mi...Hogy esik!

De ily időbe mégse menj...Maradj!
Igen, maradj! Lehet tán élni még itt.
Nem tudni. A szívünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.

Lesz valahogy. A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás. Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz.
S melletted én is egyedül leszek.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/

Lord Alfred Tennyson: Tündérország kürtjei

   Ormok haván, tornyok falán
   az ég zuhogó fénye lángol;
   tó tükörét nap töri szét
   s a vad vízesés zengve táncol.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve:
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

   Mily tiszta halk! Hallod a dalt,
   a tisztuló és halkuló dalt?
   Szirtek felett mint üzenet
   Tündérország száz kürtje sóhajt.
Zúgj, a bíbor völgy zengjen veled össze;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

   Óh kedves, a kürtök szava
   belehal az égbe, a tájba;
   de lelkeink visszhangja mind
   nagyobb, s csak nő a muzsikája.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Őri István: Tündérkert

Láttam egy fénylő alakot, magas hegyek alján sötétlő erdő szélén. Kezeit előre nyújtotta, mintha el akart volna érni valakit. De nem volt ott senki, csak ő. Fény-ruháját könnyű szél lengette, fény-haja hullámzott. Egyébként csend volt és minden mozdulatlanul várt valamire. Ő is.

Jász Atilla: Kávé, tea olvasgatás

Kávé, tea, olvasgatás, de közben
néhány mondat úgy telibe talál,
hogy fel se tudok állni, fekszem itt
csendben és hallgatom, ahogy a szív
bugyborékol, vérzik a mondatoktól,
talán csak ki kell várni, nyelje el
valamelyik kamra, ahol a többi
is összegyűlik használat után,
bár vannak mondatok, melyek akár
halálos sebet is tudnak okozni,
ha épp szívtájékon találnak el.

Saint-Exupery: A kis herceg

"Mikor elmentél, büszkén feltartottam a fejem, és próbáltam büszke lenni. Azt hiszem sikerült. Túljártam az eszeden. Sajnos. Most már bánom. Igazán hiányzol. Hiányoznak a beszélgetéseink, s simogatásod is igazán hiányzik. Hidegek az éjszakák Nélküled! Nincs ki levegye a hernyókat a leveleimről és lassan már betakar a gyom. Egyre többször esik az esö és az éjjelek is nagyon hidegek...Hiányzol.. .

Mindig azt hittem, hogy untatsz, hogy nem becsülöd eléggé a szépségemet, és nem érzékeled az illatomat. Tévedtem, és ezt el is mondanám, ha újra itt lennél. Éjszakánként mikor a hidegtől nem tudok aludni, nézem a csillagokat, és Rád gondolok. Azt képzelem, hogy már reggel itt leszel, gyengéden kézbe veszed törékeny leveleimet, és cirógatod szirmaimat, én pedig úgy illatozom, hogy soha többé nem vágyódsz el mellölem.

Reggel mikor a nap ébredező sugarai eljutnak hozzám, nem érti, hogy a harmatcseppek miért nem akarnak felszáradni a leveleimről....

Nem tudja, hogy azok könnycseppek. Érted!"

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:

csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,

vezekelünk a rég megérdemelt nász,

visszaeső kis bűnözőiként,

akié vagy, elvesz naponta tőlem,

s ha néha visszakaplak egy napig:

megint sután, csak félig-ismerősen

puhatolom felejtett titkaid,

heteken át, míg várom folytatását

egy-két lopott órának, meglopok

minden varázs, mit új találkozás ád,

mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy

már messze vagy, mikor megérkezel.

Karomba kaplak s mégsem érlek el.

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.