Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult

arcképed a szívemben, elmosódott

a vállaidnak íve, elsuhant

a hangod és én nem mentem utánad

az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

ma már nem reszketek tekintetedre,

ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

ne hidd szívem, hogy ez hiába volt

és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben

és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Ámen.

Dsida Jenő: Kicsi rózsa...

 Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa, 

s végtelen éjjel ködharmata hull,

én melléd simulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,

csak szólnod kell és támaszod leszek,

élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfélen

végigszáguld a szél zúgva, seperve,

eldughatod az arcod keblemre.

Ha babonázva arcodba mered

a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,

elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,

belefújok egy kicsi ezüst sípba:

gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,

imádkozva, míg eljön a sötét

és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,

egy friss harmatú, boldog éjszakán,

ketten, szótlanul felnövünk az égig.

Kassák Lajos: Üzenj

Beszélgessünk, beszélgessünk

Te meg Én

Beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha

legömbölyített szavakkal.

ahogyan a szerelmesektől tanultuk

alig hallhatóan

ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.

Mondj nekem valami szépet

hogy és is mondhassak Neked valami szépet.

A szemeimhez beszélj

a homlokomhoz

egyenesen a szívemhez

Te Nekem

és Én Neked.

Az álom partjairól üzenj

egy újszülött nevetésével

tenger hullámaival

játékos delfinekkel

harangszóval

egy sassal

amint az ég kékjében lebeg.

Elizabeth Barrett-Browning: Hogy szeretlek?

Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét

a lelkem, mikor kiröppen a lét

és az eszmény végső egeibe.

Szeretlek a köznap szükséglete

fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;

nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;

tisztán, ahogy a hiúak sose.

Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy

kínom lángolt, rég, s lánykori imám:

vesztett szentjeim szerelme lobog

benne,-könnyem ez, s mosolyom, s talán

egész életem!-s isten adja, hogy

még nagyobb legyen a halál után.

(fordította:Szabó Lőrinc)

Ady Endre: Ha szeretlek

Ha szeretlek, akkor hazugság,

Amit igaznak hittem én.

Hazugság a sírás, a bánat

S az összetörtnek hitt remény.

Hazugság akkor minden, minden,

Egy átálmodott kárhozat,

Amely még szebbé fogja tenni

Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve

A halált nem hívom soha,

Eltűröm még a szenvedést is,

Nem lesz az élet Golgotha.

Mikor álmomból fölébredtem,

A percet meg nem átkozom -

A lelkedhez kapcsolom lelkem

S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,

Hogy hazug legyen ez a hit!...

De mért?... Legyen hitvány hazugság,

Elég, hogy engem boldogít.

Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,

Haljak meg most, ez üdv alatt, -

Többet ér egy hosszú életnél

Egy álmot nyújtó pillanat!...

Veikko Antero Koskenniemi: Esti dal a tenger partján

Követtem sok-sok csillag büszke s bágyadt

fényét- vágytam sok kikötő után-

éreztem, ó, a vég nélküli vágyat

s a boldogságot- álmomban csupán.

Szálltam: körül hideg tájékú tenger,

bolyongtam: rám zúdult a ködcsapat...

Hiába: minden csillag megcsal egyszer,

és egyszer minden tenger kiapad.

Szemem a víz sötét méhébe mélyed,

az árny sörényét rázva rárivall.

Mit várjak még? - Vezérlő fényt reméljek?

Röpíts vak ár, s te tomboló vihar!

Körül a tenger dördül, sistereg,

küszködik bennem kín és szenvedély-

Ó, csillag, ki a békét ismered,

mikor gyújt már fejem fölé az éj?

Ladányi Mihály: Utánad kószálok

Utánad kószálok, 

amikor egy nőt követek egész este, és a 

koszos lépcsőházakban is 

miattad ácsorgok csak, arra várva, 

hogy te nyitsz ajtót, 

te sehol sem található! 

Ezek a versek is, 

amiket mostanában mondogatok, 

esetlenül és reménytelenül várnak reád. 

Ó, nem félek a nőktől, 

ismerem őket és 

szájoncsókolom, aki megadatik, 

de aztán újra csak 

egész este követek valakit, 

aki a sarkon visszapillant, 

és újra látom, nem te vagy, 

ma is a másik utcán ring a szoknyád, 

és éjjel 

meggyújtva villanyom, sokáig 

nézem az alvó lányt, aki 

feljött az este, 

hisz keres valakit, akárcsak én, 

amikor egy nőt követek, 

mert ismerős, 

ahogy hajába túr a szél 

és feketén 

széjjelteriti vállain 

az álmaim.

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjamnak mondom el

Én mindig először megszagolom a könyvet,

beszívom a képeket és a betűket,

aztán úgy érzem: én vagyok a mese,

és a könyv az olvasó.

Maradj, fogd a kezem,

ülj az ágyam szélére, mesélj!

Ha lerúgom a paplant,

takarj be, simogasd meg az arcom,

és ha elalszom, akkor se hagyj el.

Múltkor azt álmodtam, hogy

léggömbök nyílnak a fűben.

Leszakítottam őket,

és elpukkadtak.

Sírtam. De színes könnyeket.

Hogyha zene szól,

vagy ha a meleg fürdőkádban ülök,

úgy borzongok, mintha fáznék.

Legjobb lenne a fürdőkádat

színültig megtölteni zenével,

és búvárruhában elmerülni benne.

Bálintffy Etelka: Az én szerelmem...

Az én szerelmem nem viharzó tenger, 

Nem hajtja szenvedély. 

Az én szerelmem nyugodt tónak képe 

Oly csöndes, tiszta, mély. 

Az én szerelmem nem az égető nap, 

Melytől meggyúl a lég... 

Az én szerelmem igaz, szent, magasztos 

S örök, miként az ég!

Várnai Zseni: Száguldó idő

Azt mondják, hogy a szív égő

sebére

legjobb gyógyszer

a száguldó idő!

Én elhiszem,

de egyre

inkább érzem,

hogy az a sebhely

mind nagyobbra nő.

Talán azért,

mert nem tudok feledni,

nem is akarok,

hadd fájjon, ami fáj!

Csak

hulljon könnyem

a könnyek tengerébe,

s fölötte én

mint sikongó

sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:

nyílvessző,

ólom,

bármi, ami öl...

s nem lesz többé,

mi fájni tudna bennem:

se

szív, sem emlék,

ami meggyötör,

ami összetör!

Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

Szél vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.

Megbocsátod-é,

hogy véletlenül arcodra vetődtem?

Petőfi Sándor: Úton vagyok, s nem vagy velem

Úton vagyok s nem vagy velem,

Jó angyalom, szép kedvesem,

De jól tudom lépéseimet

Híven kiséri szellemed.

Csak azt tudhatnám, édesem,

Minő alakban jársz velem?

Tán e szellő vagy, mely illattal

Röpül hozzám s játszik hajammal?

Az alkony pírja vagy talán

Amott az ég boltozatán?

Vagy tán az esti csillag, mely

Reám ezüst sugárt lövel?

Vagy a madárka vagy, ki ottan

Úgy megdalolgat a bokorban?

Vagy a kicsiny virág vagy itt,

Ki úgy veti rám szemeit,

Miként ha mondaná: oh törj le,

És vígy magaddal, tégy szívedre!...

Mondd meg nekem, súgd meg nekem,

Melyik vagy, édes kedvesem?

Gemma Moretti: Őrizlek

Így nem őrizte kincseit a gazdag,

nyár illatát búsongó, szőke kazlak,

nap színeit üvegbe zárt gyümölcs,

sok tudományát vén zsugori bölcs -

mint téged rejtelek, őrizlek én,

mindent, mi tiéd volt és most enyém:

papírlapot, melyen kezed nyoma,

pillantásod, mely rólam szállt tova,

egy mondatot amely tetszett neked,

dallamocskát, mit dúdoltam veled,

egy virágot, melyhez hozzáért arcod,

mozdulatod, ahogy fejed lehajtod,

s még mennyi mindent. Oly szegény a szó

mondani, írni, mily boldogító,

hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy,

hogy áradó örömöm titka vagy,

s mert bennem élsz, minden baj elkerül.

És gazdag vagyok, mérhetetlenül.

Pilinszky János: Örökkön örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb. 

Giacomo Puccini: Turandot (részlet)

Ott túl a kék hegyeken

darvak bús dala szól.

Ám bimbó még nem serken,

rügy se kél a hó alól.

Szél viszi feléd a légen át

vágyó ajkak sóhaját:

Nap leánya, légy az enyém,

hadd legyen tavasz, nyíljon a virág.