Áprily Lajos: Az én csodám

Szeretnék Krisztus lenni egy napig.

Ha nem egy napig, egy pillanatig.

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:

Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.

Levenném melledről a sziklasúlyt,

mely vad korunkból rád zuhogva hullt.

Fáradt pilládat megérinteném,

s gyötört szemedből megszöknék a rém.

Takarodnának gondok és romok,

menekülnének régi démonok.

Megölelném a kín-örvény felett

maga-mélyébe szédült lelkedet.

Csodatevésem sűrű delejét

pazarló kézzel önteném feléd.

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,

fejed a Nap felé fordítanám,

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe -

S én visszahullnék ember-életembe.

Tóth János: Maradok magam

Emlékeim kertjében

egy sziromtalan

rózsa hervad,

öröm, szerelem

a földön hever,

fűbe olvad.

A fájdalom fája

árnyékát veti,

s a nap

túl sötét már,

lassan rálép

az alkonyat.

Ha eljő’ az est

fekete leple,

s rázuhan,

holt rózsám

eltemetem,

maradok magam.

Lucian Blaga: Csend

Oly mély a csend körül, hogy szinte hallom, 

hogyan szitál a holdfény ablakomra... 

Egy furcsa hang 

idegen dalra gyújt szívemben, 

s vágyról dalol, amely nem az enyém. 

Mondják: ősök, kik kora sírba mentek, 

erükben ifjú vérrel, 

vérükben roppant szenvedéllyel 

s lobogó nappal szenvedélyeikben, 

jönnek, 

el-eljönnek tovább folytatni bennünk 

a kettéroppant életet... 

Oly mély a csend körül, hogy szinte hallom, 

hogyan szitál a holdfény ablakomra... 

Ki tudja, lelkem, ezredév után 

kiben fogod te is dalolni egykor 

édes húrján a csendnek, 

éj hárfáján -– a szívbe fúlt vágy 

s a kettétört élet-remény dalát?... Ki tudja?... 

Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,

ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy

Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki

viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok

én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk

azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd

azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,

lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,

nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,

ha minden kötél szakad, vagy ha

csak éppen összezördülünk valamiért?

Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian

prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,

akik féltek néven nevezni istenüket.

Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,

egy mozdulat többet mondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,

hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből

s az ő dicsőségére élek e földön;

a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás

motorjával agyamban, szívemben végzem

ember voltommal járó kötelességemet,

és örömeim között is szótlanul ahhoz a

legfőbb megtartóhoz imádkozom.

Ady Endre: Kacagás és sírás

Kacagni nehéz, sírni könnyebb:

Mikor én nagyokat kacagok,

Dermedten menekülnek

Szívembe vissza a könnyek. 

Víz-könnyekkel gyászolnak mások,

Az én könnyeim már szárazok,

Bolond és furcsa könnyek:

Vad, nyugtalan kacagások. 

Úgy cseng, mint egy babonás emlék,

Riadozón, ez a kacagás,

Mintha valami ősi,

Nagy átoknak felelgetnék.

Illyés Gyula: Szeress, ne kérdezd…

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,

ha nem magamért: magadért,

a jövőért, egy napodért,

ezért a meleg mosolyért,

mit mégis ízlelhetett ajkad,

ennyiért,

ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?

Az vagy, mit a szív, mit az agy,

a szem kintről kölcsönbe kap!

Ne félj kinyílni: szabadabb

leszel csak, minden porcikáddal,

gazdagabb

nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked

mondom, nem is kell értened,

örülj: a tested is szeret,

a falánk föld, mely eltemet,

az idő: hogy átfolyna rajtad!

Istened,

ki így sejteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb

ecetesül, lesz poshatag

a jó íz, mit egy nappal ad:

a kosár édes pillanat! –

tanácsolták már, higyj azoknak,

kik alant

a csontjaikkal tanúskodnak.

Őri István: Este

Kigyúltak már az első csillagok

ég alján kelő hold ragyog

a szél is elült csendesen

Add kezed, menjünk, Kedvesem.

A menny sötétre vált hamar

megannyi drágakő - s ím a legfényesebb:

Add kezed, jer Kedvesem

s fordítsd felém szép szemed.

Az éj csiszolt zafír, mit gyémántpor ékesít

a csend esténkre könnyű fátylat terít...

Add kezed, jer Kedvesem

legyünk egy a csillagokkal,

mi' éjt ékesít.

Fjodor Tyutcsev: Száll a nap, jön az éjszaka

Száll a nap, jön az éjszaka.

Nyújtja a hegyi árnyakat.

Hamvad a felhők parazsa...

Jön az éjszaka, száll a nap.

Mit a bukó nap énnekem,

mit, hogy hideg s zord a homály,

csak te, bűvös kísértetem,

csak te soha tova ne szállj!

Suhogj köröttem, égi szárny,

csöndesítsd nyugtalan szivem,

s áldott gyolcs lesz a szürke árny

lenyűgözött, bús lelkemen.

Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj

lakosa vagy? Égi követ?

Tündér tán...De tűz, szenvedély,

amilyen asszony csak lehet!

Reményik Sándor: Add a kezed...

Add a kezed, így szépen, csöndesen,

Nyugodtan add.

Sima, ragyogó tükör a szívünk,

Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.

a csóknak édes mérge

Megmérgezné a nyugodalmunkat,

Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',

Innen hova hághatna még a láb?

E csönd, e béke: ez itten a csúcs -

És nincs tovább.

Add a kezed: lenn lakodalmas nép,

Mirtusz menyasszonyfőn:

A mirtuszt édes, irigyled-e még

Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi nincs,

S a zuzmó tengve él,

A lelkünket a nagy csend összehajtja,

Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod, lemegy a nap:

A nappal szembe

Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,

Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán

Ez az igézet -

Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,

S több, mint az élet!

Heinrich Heine: A dal szárnyára veszlek

A dal szárnyára veszlek,

s elviszlek, kedvesem,

a Gangesz-parton a legszebb

ligetbe röpülsz velem.

Ott szelíd holdsugárban

virágzó kert susog.

Rád, nővérükre várnak

a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,

fenn csillag gyúl magosan.

Mese csordul a rózsák ajkán,

rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve

szemüket, néznek komolyan,

és hallod, amint messze

morajlik a szent folyam.

Leheverünk a gyepre,

hol pálmák árnya ring,

s álmodjuk mindörökre

szerelmes álmaink.

André Chénier: Arcom meghervadt már

Arcom meghervadt már, barnára szítt a nap,

vad tüske tépte fel fehérlő lábaimat.

A völgyet jártam én, nem tudva, merre térjek,

hívtak mindenfelől szállongó bégetések.

Futottam, s mégse te kiáltottál felém,

más pásztor volt az ott. Ó mondd, hol lellek én,

szépek legszebbike? mondd, merre jár a nyájad?

mondd, hol legel, delel? mutasd meg azt a tájat,

ne fussak folyton én hiába s tétován

idegen pásztor és idegen nyáj nyomán!

Juhász Gyula: Ma jött az első...

Ma jött az első csöndes férfibánat

És lágyan érintette szívemet,

Mint nyárutó esője néma fákat,

Melytől az első holt levél pereg.

Ma jött az első, csöndes férfibánat,

Ma már múltakba nézek én utánad. 

Holnap nyugodtan megy tovább a férfi,

Mert menni kell, mert végtelen mi utunk,

Az égig kell még kupolánknak érni,

Ha nincs nő, kinek mély ölébe hulljunk.

Holnap nyugodtan megy tovább a férfi,

Magányba megy, asszonyvágy el nem éri.

Fjodor Tyutcsev: Végső szerelem

Ha jön az élet alkonya,

lelkünk hány szép babonát melenget...

Ragyogj, ragyogj búcsú-sugara,

esthajnala a végső szerelemnek.

Árny nő az égbolt fele ívén,

s már csak nyugaton dereng a csodás nap,

várj még, várj még, óh, esti fény,

tarts még édes varázslat!

Hűl bár a vér és szinte fagy,

szívemet ma is fiatalnak érzem.

Óh, végső szerelem, te vagy

örömöm és kétségbeesésem.

Anna Ahmatova: Mint fehér kő

Mint fehér kő dereng a kútfenéken,

mélyembe zárva bennem él egy emlék.

Ez mindenem: vigaszom, szenvedésem.

Ellene mit tegyek - hiába tennék!

Tudom, meglátja, aki rámhajolva

nagyon-nagyon közelről néz szemembe.

Szomorúbb lesz és elszorul a torka,

mintha fájdalmas mesére figyelne.

Minden tárgy egy-egy elvarázsolt lélek,

eszmél, hát ember-lelkét hogy feledné?

Örökkön-élő, bűvös szenvedésnek

te változtál át emlékezetemmé.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Jules Supervielle: Tükör

Egy tükröt adjanak útja felén kezébe,

hadd lássa, hogy folyik ki ujja közt a léte;

egy csillag is ragyog, mint a rossz szív, amely

egyszer nagyon siet, másszor kihagyva ver.

Kedves madarai ott rajzanak előtte,

csak nézi őket és semmit nem ért belőle;

megretten: önmagát akarja látni benne,

de hallgat a tükör; és végleges a csendje.