2014. október 10., péntek

József Attila: Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakít,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

Radnóti Miklós: Alkonyi elégia

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei: 
semmittevés és pillanatnyi csönd; 
az álmos hegyek fejére lassan 
az este ringató folyókat önt. 
A nap zaja elúszik messzire, 
lépek s mintha suttogásban járnék, 
fut macskatalpain a tompa fény, 
halvány árnyat szül a vastag árnyék. 
Régi halottaimnak húsa fű, 
fű és virág s mindenhol meglelem; 
vékony illatukkal álldogálok, 
s oly megszokott immár a félelem. 
Fodrozó füst az akácok sora, 
a hallgató sötét rájuk hajolt, 
előgurul és tétován megáll 
föltartott ujjamon a lomha hold. 
Esti béke, téged köszöntelek, 
az úton nehéz napom pora száll; 
lassú szívemben ilyenkor lágyan 
szendereg a folyton készülő halál.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak



2014. október 8., szerda

Ingrid Sjöstrand: A felnõttek furcsák néha

A felnőttek
furcsák néha. 
Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz. 

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.

Rejtő Jenő: Hazugság?

Szent imákkal beteg szívvel
Mások csodáit megcsodálva
Várjuk a reggelt eltűnődve
Míg igénytelen száz csendes óra
Messze röppen.

Délibábok futó lidércek
Hazug mesék sok cifra ének
Hiába várnak találkozóra?
Hiába mondok bús szemednek
Tündérmeséket?

Hazugság hogyha csendes éjjel
Agyon kínzott fáradt szívemmel
Ígérek Néked szent csodákat
Igaz jövőről boldog nászról
Melódiákat?

Hazugság, hogyha tikkadt ajakkal
Forró testtel szent reménnyel
Hiszünk magunkba dús szívünkbe
S összebámul sápadt arcunk
Mindent váron?

Hazugság minden esküvésünk?
Minden könnyünk minden álmunk?
Ezer csodás színes reményünk
Mit összebújva csöndben várunk
Égi órán?

Hazugság, hogyha fáradt testtel
Imádkozva eltűnődünk
S az élet míg mi csendbe várunk
Másnak hoz meg mindent, mindent;
Hazugság, hogyha mégis várunk?
Hazugság, hogyha hisszük Istent?...

William Blake: A néger kisfiú

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.
Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:
„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.
E kurta létben megeddzük magunk, 
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.
Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szemefénye, berkedből jöjj ki hát!”
Ha  egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:
„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”

(Szabó Magda fordítása) 

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik,
Minden zaj csenddel végződik,
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom. 

Csukják itt is, ott is az ablakot,
értelmetlen sötét zsalu szemek
ölelik magukba arcomat.
Minden nap estével végződik.

Kaput keresek, hol nem áll angyal,
egy szemet, mely nyitva maradt
s azt mondja nekem: értelek.
De minden zaj csenddel végződik.

Ilyenkor a templomokat is bezárják,
az Isten magára csavarja
gomolygó,vastag, sokredős ruháját-
minden valami semmivel végződik.

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
a koldus bokrok alá húzzák magukat,
a tücsök ciripel. Este lett.
S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

Dutka Ákos: Hegedül a hold nyugat kapuján

Vörös sarlójú bal jóslat a Hold
Buda kőcsipkés tornyain ülve,
Hallgatta, hogy szívem faunsípja sípolt
S ezüst gitáron ezt hegedülte:

- Mohamed napja itt éjbe hanyatlott
Itt tört Attila szent kardja felén.
S Kelet utolsó sarja ti vagytok.
S vesződtök Turán ős igézetén.

- E sík - nem látod? - Kelet temetője,
S fölötte én a sírlámpa vagyok
Kelet szomorú szent álmait szőve
Kertembe jöttök mind magyarok.

- Itt álltok Nyugat ős kapujában -
Századok múlnak, - elmúlt ezer éve...
Felém száll mégis szíved beteg álma
S álmokért jártok Kelet erdejébe.

- Én látom ki megy be Nyugat kapuján,
Túl a hegyeknek virtusi mások
Hallod hogy zúgnak hallod-e Turán
Az aranyat termő fürge kalapácsok.

A vörös sarlójú égi gitáron
Szívem azóta egyre csak hallja:
Miért gázoltok a régi hínáron
Van még kalapács - ha eltörött a szablya.

2014. október 4., szombat

Marie Feesche: Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.

(ford: Túrmezei Erzsébet)

Helen Bereg: Álomtánc

álmomban táncoltam
fent a felhők felett
nézték az emberek
mily könnyed a léptem
hogyan repülök
nem húz magához
a sárból gyúrt Föld
tánccipőm csillogott
tükörnek vélte a Nap
ruhám fodrára
esőcsepp ragadt
nem fájt semmi
nem szisszent a bokám
minden lépés után
hajnalban ágyam
ismét magába zárt
fájdalomra ébredt
velem a valóság
cipőm nem csillog
ruhámra por tapad
tipegve lejtem táncomat


Dsida Jenő: Ha...




Istenem!
Ha ez a hullott tömérdek levél
lehervadt, meghalt gyűlöletünk volna...

Istenem!
Ha ez a csöndes permeteg eső
szemünkbe-futó örömkönnyünk volna...

Istenem!
Ha ez a sűrű tejüveges köd
békélt tűzhelyek füstgomolya volna...

Istenem, Istenem!
Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság
könnyebbült, tiszta lélegzete volna...

A. Sz. Puskin: A dalnok

Hallottátok-e, éji berken át,
a szív dalnokát, dalnokát a búnak?
Mikor a mezők reggel már aludtak,
a csüggedt, halk, egyszerű furulyát –
mondd, hallottátok-e?

Láttátok-e, hol sötétek a fák,
a szív dalnokát, dalnokát a búnak?
Mosolyát, a mindennél szomorúbbat,
s tekintete nagy, csöndes bánatát –
felelj, láttátok-e?

És felsírtatok-e, míg zokogott
a szív dalnoka, dalnoka a búnak?
Mikor az erdőn a szegény fiúnak
megtört szemével találkoztatok –
mondd, felsírtatok-e?

Rejtő Jenő: Most megy... megy...

És most megy mindég... mindég távolabb
Egyhangú úton... búsan... csendesen...
Amíg lassan... lassan... magamra hagy
Észrevéttelen.

Mi egymástól nagyon messze voltunk
Én jajgattam és ő csak kacagott
Együtt mi ketten sohasem daloltunk
És most megy... megy... ott.

Járt a fényben mely engem körülvett
Járt a mosolygott vígan, boldogan
Míg én magamban sírtam könnyeket
Némán hangtalan.

És most megy... mindég... mindég távolabb
Egyhangú úton búsan csendesen.
Amíg lassan... lassan... magamra hagy

"Az életem."

2014. október 1., szerda

Bianki, Vitalij Valentinovič: Október



- Gyorsan, gyorsan! - sürgette Picinyke cinke az Öreg Verebet. - Mondd meg nekem gyorsan, milyen hónap következik, hadd sietek vissza az erdőbe! Beteg a pajtásom.
És elmondta az Öreg Verébnek, hogyan sütötte el puskáját a szakállas vadász, hogyan fordult le mellőle az ágról cinege pajtása, s hogyan keltette aztán életre Masenyka, a kislány.
Amint megtudta, hogy az új hónapnak, az ősz második havának október a neve, kapta magát, s már röpült is az erdőbe.
Cinkecimboráját Cicellének hívták. Egy szem eltévedt sörét sebezte meg, és a szárnya - lába még nehezen mozgott. nagy nehezen elvergődött az erdő széléig. Picinyke ott keresett neki egy kényelmes kis faodút, s hordani kezdte a sok hernyót, kukacot, táplálta mint valami fiókát. Pedig felnőtt volt már Cicelle, kétesztendős kereken, éppen egy évvel öregebb Picinykénél.
Néhány nap múlva kutya baját sem érezte. A cinegecsapat, amelyikkel kóborolt, elrepült már, és Cicelle Picinykével maradt. Nagyon megszerették egymást.
Az ősz pedig közben az erdőbe is megérkezett. Eleinte, amikor tarkára festette a lombokat, nagyon szép volt. De aztán haragos szelek támadtak. Lefosztották a sárga, piros, barna leveleket az ágakról, megpörgették a levegőben, aztán lecsapták a földre.
Hamarosan, megritkultak a lombok, csupasz ágak meredeztek, alájuk tarka levélszőnyeg terült. Északról, a tundrákról elvonultak az utolsó vízimadár csapatok is. Mostanában mindennap újabb és újabb vendégek érkeztek az északi erdőkből: ott már kezdődött a tél.
De október nem csak haragos szeleket hozott, nemcsak esőket: voltak derűs, száraz verőfényes napjai is. Bágyadtan, de nyájasan melengetett még a nap, búcsúzkodott az álomba merülő erdőtől. Az avarszőnyeg megsötétedett, szárazzá és törékennyé vált. Itt - ott még gomba kandikált ki alóla: keserűgomba, tinorú.
De a pöttöm kislányt, Masenykát nem látta többet Picinyke és Cicelle az erdőben.
A két cinke szeretett mostanában az avarszőnyegen ugrándozni, csigát keresgélni a gombákon. Egy nyírfatönk gyökerei között nőtt kicsi gombához szökdeltek éppen. Egyszer csak a fákon a fatönk mögül fehér foltos, szürke állat ugrott elő.
Picinyke már inalt volna, de Cicelle nem ijedt meg. Harciasan rákiáltott az idegenre:
- Ki vagy? Ki vagy? Kicsoda?
Nagyon bátor volt, csak akkor rebbent fel, amikor a vadállat feléje iramodott.
- Huh! - kiáltotta a fehér foltos szürkeség, és reszketett egész testében. - De megijesztettél Picinykével együtt! Minek topogtok ilyen hangosan a száraz avarban? Már azt hittem, róka vagy farkas csörtet erre. Én a fehér nyúl vagyok, hát nem ismertek?
- Nem is igaz! - kiáltotta le a fáról Picinyke. - A fehér nyúl nyáron szürke, télen fehér. Te meg ilyen fura félig fehér vagy.
- Mert most se tél nincs, se nyár. És én se szürke nem vagyok, se fehér. Éppen ez az én nagy bajom!
 - kezdett hüppögni a nyúl. - lapulok a nyírfatönk mögött, remegek, moccanni sem merek. hó nem esett még, nekem meg már fehér foltok ütköznek ki a bundámon. A föld pedig még fekete. Nappal mindenki észrevesz. És milyen szörnyűségesen ropog ez a száraz avar! Akár milyen csöndesen mozgok, mintha puska ropogna a lábam alatt.
- Látod milyen gyáva! - mondta Cicelle Picinykének. - Te meg féltél tőle! Nem ellenségünk ez, maga is retteg mindenkitől!

(Rab Zsuzsa fordítása) 


2014. szeptember 30., kedd

Reményik Sándor: Phönix madár


Phönix madár, láng a bölcsőd,
Phönix madár, láng a sírod.
"Föltámadtam!" Lángjelekkel
Önnön sírkövedre írod,
Hamvaidból kelsz ki újra
Szárnyalni a mély azúrra.

Phönix madár, tovább ne szállj,
Phönix madár, maradj nálunk,
Valld ki titkod, bűvös titkod,
Hallgasd meg az imádságunk,
Mondd el, Phönix, nagy rejtélyed,
A hamuból hogy lesz élet?