Szergej Jeszenyin: Ábránd

1

Liget árnyán, zöld fenyőkre hullva

aranylik a hervadt fűzlevél.

Kimegyek én a part magasára,

hol az öböl békésen beszél.

A két hold fény-szarvait ringatva

a víz fodra - kavart, sárga köd.

Tó tükre ring s füvet látok rajta,

bölömbika sír a láp között.

A kaszált rét hangjából kihallom

a hívást, hisz szívem ismeri,

te hívsz engem, barátnőm, halk hangon

álmos partokon bolyongani.

Sok éve nem jártam itt, és annyi

találkozást, válást éltem át,

őrzöm ám, nem hagytam elsuhanni

köd-kezeid fínom hajlatát.

2

Csendes bakfis, mély szelíden érző,

galambom, te lágyan csókoló,

karcsú termet, lassan tovalépő...

benned leltem álmaimat, ó!

Barangoltam falun, városokban,

kerestelek, merre, hol lehetsz?

Józan, vidám kacagással gyakran

szinte rozsba csaltál, hogy nevess.

A kolostorkerítéshez bújva

egy templomba lopództam be, s ott

- míg stóláját lábam elé dobta -

láttam a Nap hogy mosakodott.

Mint barát, álltam a ragyogásban

s egyszerre a csend torkomra ült:

te jöttél be fekete palástban,

lehorgasztott fejjel, egyedül.

3

A tornácról - harangok alatt, át -

gyertyák tömjénillata közé

léptél és én nem bírtam, hogy vállad

s kezed kezem ne érintené.

Oly sok, amit mondani akartam,

ami lelkem nyomta, rágta rég,

de a csendes út a völgykanyarban

füstölgött a tavak lángjaként.

S te némán a völgybe néztél akkor,

hol az alkony fűszál közt lapult,

és kezemre hervadt homlokodról

megritkult, ősz hajad szála hullt.

Ruhádon a redő alig sápadt,

de láttam egy sötét vízmeder

tükrén át, ahogy fogatlan szájad

reményeim mohón falja fel.

4

De nem soká didergett így lelkem

lábhoz simult szárnyakkal. Hamar

új teli kas érzésekre leltem,

s új partokra sodort a vihar.

A szívben a sebnek hege sem lett,

hűlt a vágy, elszállt a szerelem.

De jöttél te újra, ködből sejlett

fény, és oly szép lettél hirtelen.

Kezed magad elé tartva súgtad:

"Nézd csak, milyen fiatal vagyok.

Ez az élet velem rémítget csak,

nem változom, mint a fény s habok."

A kaszált rét hangjából kihallom

a hívást, hisz szívem ismeri,

te hívsz engem barátnőm, halk hangon

álmos partokon - bolyongani.

(Jobbágy Károly fordítása)

Őri István: Reggeli köszöntő

Kedvesem,

szép reggelt,

szép napot,

szép estét s holnapot

tiszta perceket, mint téli a hó ragyog

életet, mosolyt, öröméneket

s mindent, mire vágysz - kék szemet

és két kezet, mely kezedben alszik

és két szívet, mik egybedobbannak

s mitől a félelem kialszik

és lépéseket

és szellőt, kék eget

és álommadarat

és úttalan utakat,

hol csak mi megyünk

mit csak mi ismerünk

mit ha végigjárunk,

már semmire sem vágyunk,

mert megnyerjük a legnagyobbat:

az Életet Veled

és legyen sok madárdal ma Neked

és dobogjon hevesen kis szíved,

ha ismerős hangot vélsz hallani

ott belül, hova a lelked jár

szerelemet játszani - velem

és ha sétálsz az udvaron

kedves papuccsal lábodon

ne érintsd a füvet

szállj, repülj,

mert mosolyom követ

s visz át mindenen

Kedvesem

szép napot Neked

és szép holnapot

és szép éjszakát,

mikor a hold ragyog

s éj hajadat ezüsttel hinti be

és a bársony égből

megannyi csillag

ámulva tekint a földre le,

mert ilyen szép még az égben sincs

hiába gyémántragyogás,

minden égi kincs

hiába égi ösvények

bűvös fénysora

minden hiába,

mert itt lent van a csoda

Te

ki lejöttél hozzánk kedvesen,

ki köztünk élsz szerelmesen

Szerelmesem

szép perceket Neked

szép órákat,

napokat,

éveket

Életet - Veled.

Mihai Eminescu: Az éj titkai

Mikor arany csillagokkal

Lassan közeleg az éj,

Sóhaj-árnyak imbolyognak,

Légi szellemek susognak,

És szerelmek álma kél.

Hány szívet zavar be könnyen,

Édes, múló feledésbe!

Hányat sújt le bánat-árba

Misztikus halk muzsikája,

Andalító lágy zenéje!

Két fehér árny ing, lebeg, ring,

Mint hullongó hópehely;

A fehér hold sugarában

Rám fonódva, egybeváltan

Velem örök frigyre kel.

Két angyal pedig panaszdalt

Sír e fájó éjjelen,

Mint két csillag: nászba hullva

Múlnak el, leszállva újra

Hullámodba, végtelen.

Egy gerlice fészkében hogy

Szökdell Erósz, a botor!

Mint csapongó léha lepke,

Simogatva, melengetve

Titkos álmokon kotol.

Lenne a mély ölű ködökben

Az éj vőlegénye jár,

Bűvös hangja szertekerget

Két haldokló virág-lelket,

Szerelmünknek vége már.

Mikor arany csillagokkal

Álom ül az éj szemén:

Hány mosolygó drága szívet

Hány bánatra fölfeszített

Szívet hagy itt könnyedén.

Mostoha sorsunk, hiába,

Sokszor bánt és megriaszt,

Kedvez ennek garmadával,

S a bánatnak harmatával

Kereszteli meg amazt.

(Ford: Oláh Gábor)

Tóth Árpád: Jó éjszakát

Falon az inga lassú fénye villan,

Oly tétován jár, szinte arra vár,

Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,

S a sötétben majd boldogan megáll.

Pihenjünk. Az álomba merülőnek

Jó dolga van. Megenyhül a robot,

Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,

Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.

Elakadt sorok. Társtalan rímek.

Megsimogatom őket halkan: írjak?

És kicsit fájón sóhajtom: minek?

Minek a lélek balga fényűzése?

Aludjunk. Másra kell ideg s velő.

Józan dologra. Friss tülekedésre.

És rossz robotos a későn kelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat

Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,

A tollra dőlve, mint botra a fáradt

Vándor, ki havas pusztákon megyen.

Mi haszna? A sok téveteg barázdán

Hová jutottam? És ki jött velem?

Szelíd dalom lenézi a garázdán

Káromkodó és nyers dalú jelen.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...

Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,

Majd jő a kor, amelynek visszadöbben

Felénk szíve... Tik-tak... Igaz... Igaz...

Falon az inga lassú fénye villan,

Aludjunk vagy száz évet csöndben át...

Ágyam mellett elkattantom a villanyt.

Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

Dsida Jenő: A föld és az ember megmarad

Üzenem neked, ki egykoron asszonyom leszel:

Ráébredtem az elhivatásra.

Vigyázok magamra.

Táplálkozom, sétálok nagyokat, alszom, figyelem izmaimat.

Egészséges és tiszta vagyok.

Vidám, fénylő és bizakodó.

S ha nálad időz gondolatom,

teltnek, erősnek akarlak,

azt akarom, hogy vigyázz magadra,

táplálkozz, sétálj, aludj nagyokat, figyeld izmaidat,

egészséges, tiszta légy, vidám és bizakodó.

Most minden gondolatom övé, ki eljövend.

Könyveket gyüjtök neki, Dantét, Dosztojevszkijt.

Verseket olvasok neki, mintha élne és értene már.

Az utcákon járva, beszélek neki az anyanyelvről,

napokon át magyarázok a francia forradalomról,

Erdélyről és az emberi sorsról.

Üzenem neked: ő a célunk és nincs más segítség.

Vidámaknak kell lennünk, hogy ő vidám legyen.

Kitartóknak kell lennünk, hogy ő világra jöjjön.

Izmosaknak és jóknak kell lennünk, hogy ő szeressen minket.

Vigyáznunk kell önmagunkra,

hogy boldog magyar legyen ő, új ember és erős.

Mert én elmúlok

és te is elmúlsz,

de a föld és az ember megmarad.

Reviczky Gyula: Régi dalaimhoz

Elröppent üdvök, túlélt bánatok,

Szívemnek zengő sóhajtásai,

Finom kötésben, szép velin papíron

Most itt hevertek könyveim között

S beszéltek arról, a mi vissza nem jő.

Forgatlak néha, díszkötésű könyvem,

S úgy elcsudálkozom nem egy lapon:

Én voltam-é az, én, e szürke ember,

Ki Emmárul zengettem annyi hévvel?...

Ki könnyeimmel öntözém virágát

Ábrándjaimnak, míg tavaszban éltem?

Azóta más nap jár az alkonyégen.

S én megfakult lélekkel vánszorogva,

Nem látok már oly csillogó világot...

Hajh, szürke minden, ha beáll az alkony!

S nekem beállt; józanság most a társam,

És ifjúságom többé vissza nem tér.

Sokról lemondtam, sok vágyat leküzdtem,

Az élet-harczban megcsorbult a szívem

S több dalt nem írok, hozzátok hasonlót.

Lehiggadt szívem még csak rajtatok csüng

Az ifjúság bizalmával, hevével.

Nyugodtam nézem, mint őszül hajam,

Csak a ti vénülésteket ne lássam,

Ti hirdessétek ifjúságomat!

S ha majd az unokák kezükbe vesznek:

Lássák, hogy nem hazudtam soha érzést;

Őszinte voltam teljes életemben,

S a hány dalom volt: mindet általéltem.

Véremből vér, ti átsírt szenvedések.

Ti átujjongott küzdelmek, remények:

Fogjátok pártomat, ha nem leszek!

Ha ajkam néma lesz, szívem hideg

S a temetőben alszom csöndesen:

Rátok bízom további sorsomat.

Ti hintsetek meleg sugárt síromra,

S porom fölött növesszetek virágot.

Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

Várj meg, én kedvesem, sötétedik már -

és nélküled csak rettegés az alkony.

Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,

mert félek s fázom itt a puszta parton!

Pedig szép volt az erdő és a nádas -

hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,

nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,

még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,

megtévesztett a sugárzás az égen,

aranya hullt a kőre, vízre, fára

izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem -

s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!

Sohase hidd a zengő fényt öröknek,

mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,

mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

J. W. Goethe: Ami isteni bennünk

Legyen jó és nemes,

segíteni kész az ember!

Mert csak ezáltal

különbözik a többi

eleven lénytől,

melyet megismert.

Üdv a nem-ismert

lényeknek ott fenn,

kiket sejtünk!

Hasonlítván reájuk 

emberi példa tanítson

a hitre, hogy élnek.

 Mert a természet

bizony közömbös:

leragyog a nap

jóra, gonoszra,

s egyképpen árad

latorra, dicsőre

a csillag-, a holdfény.

 Szél, ár, jégverés,

zivatar - mind megyen

a maga útján,

s erre, amarra is

elsietőben 

sújtva lezúdul.

 Lám, a szerencse is 

kapkod a tömkelegben;

hol fürtös ártatlanság 

akad kezébe,

hol meg egy bűnös

kopasz kobakja.

 Örök vas-törvény

kemény szabálya

szerint kell élnünk,

létünk köreit

rendre bejárva.

 Csupán az ember 

győzi a Lehetetlent;

különbséget tesz,

ítél és kiválaszt,

s megálljt parancsol

a pillanatnak.

 Néki szabad csak 

büntetni a rosszat,

jutalmazni a jót,

gyógyítani, óvni,

minden tévelygőt, bolyongót

hasznosan összefogni.

 S a halhatatlanoknak 

mi akként hódolunk,

miként ha embereknek,

kik nagyban művelik, mit

legjobbikunk kicsinyben

tesz vagy tenni szeretne.

 A jó ember legyen 

nemes, segíteni kész!

Alkosson fáradatlanul

hasznosat és igazat;

legyen ő ama sejtett 

lényeknek mintaképe itt.

(ford. Garai Gábor)

Reményik Sándor: Fekete gyémánt

Egy arc derűje lelkembe ivódott: 

Őserdő fáiba a napsugár.

Tegnap volt, vagy százezer éve már: 

Én nem tudom.

Én azt tudom csak, hogy lement a nap, 

Egemről egy mosoly leáldozott. 

Kihűlt és megkövült a rengeteg. -

De mit most tárnamélyről felhozok: 

A fekete gyémántban napmeleg:

Az a mosolygás lappangva remeg.

Nektek adom - hogy melegedjetek.

Ady Endre: Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,

Erősnek hisszük szerfelett magunkat.

Lelkünk repül, száll, magával ragad,

Bús aggodalmak mindhiába húznak.

Csalóka álmok léghajóján

A vihar szépen fellegekbe tüntet,

Míg lenn a földön kárörvendő,

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. 

Van az életben egy-egy pillanat,

Hogy nem várunk már semmit a világtól,

Leroskadunk bánat terhe alatt,

Szívünk mindenkit megátkozva vádol.

Míg porba hullva megsiratjuk,

Mi porba döntött -- sok keserű álmunk,

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,

Míg testet öltött fájdalmakká válunk. 

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,

Szívünk a vágyak tengerén evez,

Hajónkat szélvész, vihar összetépi,

De egy zord erő küzdelemre készti.

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,

Nincs egy reményünk, mely valóra válna,

Míg sírba visz az önvád néma átka.

Nagy István Attila: Tenyeredben

mint aki nincsen magánál

csak forog saját tengelye körül

elszédül a hallgatástól

de a beszédtől is

mint aki mindent pótolni szeretne

amitől megfosztotta valaki

s most tiltakozik

menekülne önmagától

menekülne önmagához

de nem lehet mert hegyek ölelik

szorítják a mellkasát

megroggyantják a térdét

megakasztják az óra

pontos lépéseit

így állok előtted s várom:

tenyeredbe veszel

s mintha hosszú útról érkeztem volna

lélegzeted melegében

visszatér belém az élet

Pilinszky János: A fényességes angyal is

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.

S akár a végitélet

zord fellege tört volna ránk,

a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!

A házak és a kertek,

az egész törékeny világ,

éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át

puhán és észrevétlen,

a hangtalan meginduló

és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is

vigyázva földet értek,

a fényességes angyal is,

ő is a földre lépett.

József Attila: Karácsony

Legalább húsz fok hideg van, 

szelek és emberek énekelnek, 

a lombok meghaltak, de született egy ember, 

meleg magvető hitünkről 

komolyan gondolkodnak a földek, 

az uccák biztos szerelemmel 

siető szíveket vezetnek, 

csak a szomorú szeretet latolgatja, 

hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot, 

fa nélkül is befűl az emberektől 

de hová teszik majd a muskátlikat? 

Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég 

s az újszülött rügyező ágakkal 

lángot rak a fázó homlokok mögé. 

Anna Ahmatova: Jó éjt neked is, éjjel

Amikor felragyog az ablakom zugában

a hold, mint csardzsui sárgadinnye-karéj,

az ajtó zárva, és fülledt a néma éj,

a kék gliciniák varázslata a házban,

hideg vizet kínál a kis cseréppohár,

törülköző hava és gyertya lángja lobban,

pilléket hívogat, akár gyerekkoromban,

és mennydörög a csend, szavam nem értve meg —

mozdulnak a sötét, rembrandti szögletek,

kisurran valami, és nyomban visszarebben,

de meg se moccanok. Már nem ijeszt meg engem.

Hálóját a magány lendíti, rám veti,

tükörbéli húgom nem tud segíteni.

Fekete macska les, évszázadok szemével...

Az álom könnyű lesz. Jó éjt neked is, éjjel!

(Rab Zsuzsa ford.)

Thomas Moore: Az utolsó rózsaszál

Ez az utolsó rózsaszál,

a nyárból ez maradt,

a többi mind lehullott rég

és alszik hervatag.

Egyetlen társa sem virít,

nem nyitja bimbaját,

csak ez suttogja még a vágy

s a búcsú sóhaját.

Sajnállak, árva rózsaszál,

magányod fáj nekem,

szép társnőid már alszanak,

te se maradj velem.

Hadd hintem szét bús ágyamon

haldokló szirmaid,

társnőid is itt nyugszanak,

illatuk andalít.

Lásd, így múlik el jeltelen

a nyár s a szerelem,

aranyláncának nem marad

törött láncszeme sem.

Elmúlik minden, ami szép,

ugye, szegény virág,

ugyan mit adhat még nekünk

e sivár, vak világ?

(Ford.: Rácz Olivér)