2015. február 3., kedd

Heinrich Heine: Napok, órák, ezredévek

Napok, órák, ezredévek
csigalassan mendegélnek:
szürke szörnycsigák csapatja
hosszú szarvát nyújtogatja.

Néha aranyszínű, drága
sugár hull a pusztaságba,
a köd sűrű tengerébe,
mint kedvesem szeme fénye.

Csak egy pillanatra villan
az öröm, és már elillan,
s én maradok, visszanyomva
irgalmatlan nyomoromba.

(ford: Kálnoky László)

2015. január 30., péntek

Szabó Lőrinc: Pillanat

Mint kagylóból bontottalak ki, mint 
héjból: s nemcsak ruháidból: amint 
felnéztél rám, a végső pillanat 
előtt, mikor megláttad sorsodat, 
de még tiltakoztál, igen: amint 
felnéztél, akkor már, s lélek szerint, 
te vetkőztél tovább: hívó szemed 
úgy menekűlt, oly kétségbeesett 
álmot tükrözött s oly belső csatát, 
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy 
győzött lassan: fájdalmas bizalom 
mosolya remegett át ajkadon 
s a győzelmes, halálos gyönyöré, 
karod emelted a nyakam köré: 
be szép voltál! Azt a tekintetet, 
mellyel vállaltad titkod-szégyened, 
s mely jövőd és szíved bontotta ki, 
sose tudtam többé felejteni.

Reményik Sándor: Szózat a mélyből

Én vagyok itt, - nem a halál, -
Csak egy vadrózsa-ág,
Akármily gyönge vagyok is,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok vad sziklák közt
Szelíd tündér-sziget.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kis, névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rádköszön.

Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindíg virrasztok én.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak. 

József Attila: Reménytelenül

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.

Francois Villon: Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.

(ford: Faludy György)

A mágus


Egy vénséges vén alak üldögél a conventus nagytermében a kandalló előtt. A kandallóban hatalmas fahasábok égnek. A termet mely kopott és ódon kellemes illatok töltik be, fűszerek és az égő fa jellegzetes illata. Bár még csak október van, és kint melegen süt a nap, az öreg tűzmágus dideregve vonja össze magán a köpenyt és melengeti elgémberedett kezét. De más is volt nemrég még itt az élet, fiatal tanoncok fecsegése töltötte meg az ódon termeket. De most egyedül van, erői hanyatlanak, olyan poros és elhagyatott ő is, mint a nagy épület. Még a tél se jött el, de jó szimatával érzi már a változások szelét, az új tavasz, mely új életet hoz. Minden elmúlásban ott a megújulás. Még nem hamvadt el teljesen a régi láng!

2015. január 27., kedd

Ady Endre: De ha mégis

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanúságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam
Tarts meg engem igérő Múltnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Aranyosi Ervin: Téli ebéd

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.

Tóth Árpád :Téli csend

Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.



József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig 
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik, 
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből 
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből, 
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem, 
a hadak vége volt
s ez összekúszálódott Budapesten 
kenyér nélkül, üresen állt a bolt. 
A vonattetőn hasaltam keresztben, 
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; 
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad 
édes emlőd s magad. 
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. 
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad, 
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem! 
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad – 
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad? 
Hogy egyengesd egy láda fenekén? 
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! 
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: 
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, 
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből 
jajongva szült, eleven hitedet. 
Cigány vagy! Amit adtái hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve – 
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, 
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

Ladányi Mihály: Téli vers

A vaksi délután tört bottal sétál,
leül mellém a parkban, mélyet szusszan.
Egy asszony hozzám dől a villamosban,
nyár-illata elszáll a megállónál.
A kocsma nyűtt, varjú taposta tarló.
Poharakban savanyú est pezseg.
A kövér pénztárosnő rám dereng.
Az ember – mondja az Írás – fázik, s gyarló.

Záróra jön, és ködtől csepegő fák
köhögve ácsorognak utcahosszat.
Tél van, s tán a darazsak is vacognak,
akik mézes nyaramat kirabolták.

2015. január 23., péntek

Ábrányi Emil: Rebellis koldus dala

Királyok, királyok, tündöklő királyok,
A kiket a világ trónusain látok,
Nem vagytok másoknál se jobbak, se szebbek,
Csak hatalmasabbak s tán szívtelenebbek.

Botos, ebes pásztor kel a birka nyájnak
De nem kell a szabad, a művelt polgárnak,
Annak a becsület egyedüli féke,
Nem gyarló halandók ráfogott felsége.

Az a maga ura, a maga iránya,
A ki rosszat nem tesz, mert az embert szánja,
A kitől távol áll a bűn és a gazság,
Mert vallása lelke, hite az igazság.

Jól van, helyesen van, ingyen is megértem,
Hogy elől ragyogjon a valódi érdem,
De mikor köztetek annyi gyenge, rossz van,
Mégis csak ti ültök a fénylő magosban.

Pedig hogyha érdem és nem véletlenség
Szabná ki az osztályt: hol lenne a fenség?
Kevesen volnátok istenek e földön,
Véletek vón tömve pincze, fegyház, börtön.

A ki most legelső, lenne legutolsó,
Minden bárgyu mondat, minden dadogott szó
Nem hozná a népek millióit lázba,
Nem röpítné sürgöny szerte a világba.

Ti kuczorganátok az előszobákban,
Titeket lökdösne minden inas bátran,
És ha gondolnátok néha nagyot, szépet,
Közönytől, nyomortól hej! ti véreznétek.

Ha ti nem volnátok, egyszerűbbek volnánk,
Többször lelkesednénk, ritkábban hajolnánk,
Nem feszítne köztünk annyi szemtelen gőg,
Egymást igazabban, bensőbben szeretnők.

De a míg ti lesztek, addig mint az átok
Egy czifra hazugság rontja a világot:
Bölcsek éhen halnak és a hitvány pára
Fölkent homlokkal lép országok csúcsára.

Dutka Ákos: A vörös táltos

A rőzse üszke kojtorog a szérűn, 
S fellobban a vörös, rőtsugarú fény. 
Ülnek, mintha siratók volnának, 
Fekete csónakban száz kaszás legény. 

Hallgatnak. Messze ünneplő harangok 
Pálnapra búgnak, egy ember beszél: 
A rőzse – máglyák száz sötét pogánya 
Bámulja őt a rőzse fényinél. 

Búghatsz, harang. Az istened halott rég 
A tarjagos sötét ég látod, hogy siket, 
Üvölthet torkod, könyöröghet… 
Rimánkodásra átokkal fizet. 

A városokban már beszél az isten 
Csodásszavú új vörös táltosa, 
Nem kér harangot, nem árul kegyelmet, 
Az ember lelke lesz a temploma…. 

A rőzse lobban…kialudt a máglya, 
S a száz pogány a rónaságon át 
Fehér lován már közeledni látja 
A föld hatalmas vörös táltosát.

Weöres Sándor: A kő és az ember

Rejtőzködnöm nem lehet.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek.
Én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla. 

Sajó Sándor: A felföld

„Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,
De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.
Fúvom hát én is büszke énekem:
Síkságod, nyájad, mind csak mit nekem!"

Kárpátoknak bérce, völgye,
Fenyveserdő, rengeteg...
Dicső költő! tán csodálod,
Ám azért csak mit neked!
Az aranykalásszal ékes
Nagy alföldi rónaság,
Duna–Tisza sík vidéke
A te bölcsőd és hazád.

Nekem is van érző szívem,
Lantot és is pengetek,
Ócska érzés ócska húron:
Pörbe hogy' szállnék – veled?
De a tájhoz, hol születtem,
Én is váltig hű vagyok,
S áldom azt a csöndes völgyet,
Amely egykor ringatott…

Áldom azt a hegyvidéket
S szívem gyakran visszafáj;
Fönn, a bércen mennyi fönnség,
Lenn, a völgyben mennyi báj!
Bércről, völgyből édes dalként
Zeng felém a drága múlt:
Szabadságot és szerelmet
Szívem-lelkem ott tanult.

Fönn, a bércek sziklaormán,
A szabadság ott terem!
Völgyek árnyas rejtekében
Az ábránd, a szerelem.
Viharos felhők robognak:
Isten szava mennydörög!
Kékellő ég derűjében
Madárdal a lomb mögött…

Nézd ott fönn a sziklavárat,
Nagy időknek romjait:
Az a vértől áztatott föld
Hont szeretni megtanít.
Míg tövében érdek, önzés
Egymást űzve zajlanak:
Egy darab múlt áll előtted
Búsan, büszkén, hallgatag.

S nézd a völgyet: napfény festi
Tornyok csúcsát, víz színét;
Erdőségtől koszorúzott
A kalászban dús vidék.
Kis falukból szellő hozza
A harangok lágy szavát;
– Lelkeden a méla érzés
Imádságba olvad át…

Szép vagy, édes hegyvidékem,
Legszebb vagy te énnekem!
Képed annyi változatban
Kél, száll érző lelkemen!
És bár itt, a rónaságon,
Éltem itt is jó napot:
Visszasírom azt a völgyet,
Amely egykor ringatott…