2015. május 20., szerda

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

Tudod, hogy érted történnek mindenek — mit búsulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki — ég se zeng — föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; — s korok történetét
szerezte meséskönyvedül — s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: — úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Fuchs Éva: Csak a szépre emlékezem

hiszek a szélben,
ha illatodat hozza
utcák szürke porán,
hiszek az esőben,
ha múlt perceket kopogva
ablakomon élni
kezd a magány,
s miközben a csendet
színesre festik
halkan koppanó
tavasz illatú percek,
emlékeim délibáb-táncát
puhán megöleli
a vörös est
néha fa árnyékához
támaszkodva, közös
perceket számolok
s hajnalban
meglesem arcod
mi a függönyben maradt.
Talán.

Anna Ahmatova: Egyszerű élet

Tanulok bölcs, egyszerű életet,
nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,
ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűrésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre. 

(Rab Zsuzsa fordítása)

Fésűs Éva: Mottó

Valószínűleg nem leszek költő.
Tudok hallgatni évekig.
Szívemet nem az ihletett percek,
csak hétköznapok érlelik.

Szavamnak nem lesz rohanó sodra,
hogy a lét titkát oldja ki,
s nem fogok érces öntudattal
súlyos igéket mondani.

Nem vernek értem harangot félre,
mert gátakat sem szaggatok,
tisztelem itt is, ott is a partot,
amit a sorsom megszabott.

Csillag-utakhoz, nagy hivatáshoz
kis életemnek nincs köze.
Fél dióhéjban elfér, amim van,
mint a tündérek köntöse.

Nem hoztam kincset, és az igazság
arcát nekem sem tárta fel.
Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta,
melyben az ég magára lel.

Jules Supervielle: A titkos tenger

Mikor senki se nézi,
nem is tenger a tenger,
olyan, mint mi vagyunk,
mikor senki se lát.
Mások a halai
s a tajtékai is.
Csak magának való
s a róla álmodóknak,
amilyen én vagyok.

(Somlyó György fordítása)

2015. május 13., szerda

Weöres Sándor: Tájkép


Ködbe-hanyatlott régi vidék -
Könnyez a felhő, szürke az ég...

Alszik a ködben a csonka határ -
Délen a tájrul a nyári madár...

Messzire néznek a szürke hegyek -
Állnak az égen a hóseregek...

Ködbe-takartan alszik a táj -
Alszik az őszben...tél-fele jár...

Házak a tájban gondtalanul -
Ködteli földre az ősz szava hull...

Barna a tájék, sárga a fa -
Nyikkan a csöndben a tél fogata...

Csörren a csermely, dermed a tó -
Halkan a tájra hullik a hó...

Elmegy a sárga, jő a fehér -
Hóba takarva nyargal a szél...

Cukros a házak rőt fedele -
Halva vonaglik az ősz ereje...

Nyargal a tájon a hóval a szél -
Elmegy az ősz és itten a tél...

Halkan a tájék télbe borul -
Mindig a régi...mindig az új..

Bella István: Nincs szebb

Úgy írtam én eddig a verset, 
ahogy csak népmesék születnek.
A valót mondtam, s nem a világot, 
a szelet, s nem a moccanó ágat, 
csak úgy, ahogy a semmibe nézett 
egy - ki tudja ki - és megébredt, 
s ahogy fölnéz, hát sírástól 
bugyborékol a rét, tűz táncol, 
s zöld ág, leveles hasú kígyó 
forrósodik, sziszeg a kíntól. 
- E meséket kell elfelednem, 
hogy dallá magamat tehessem, 
ifjúságom kell megtagadnom, 
hogy fiatal s egyetlen maradjon, 
mert várjon virág, vagy csak a föld, 
nem mindegy, hogy mit örököl: 
Csak, ami voltam, az leszek. 
Nincs szebb és félelmetesebb.

Edgar Allan Poe: Esti csillag

A nyár delelőn járt,
    Az éj fele volt:
Csillag köre ködlőn
    Tört át, hol a hold
Fagyban ragyogott és
    Planéta-rabok
Közt járta a mennyet -
    Holdfény a habot.
        Néztem, hogy oly
        Hideg mosoly:
Oly dermesztő hideg;
    Mint felhő-fürt-
    Palást röpült,
S már téged néztelek,
    Est Csillaga,
    Kinek sugara
Dicső s mind kedvesebb:
    Boldog vagyok,
    Hogy ott ragyog
Az éji égkupolán,
    S e messzi tűz
    A lenti hűs
Fénynél különb csodám.

(Radó György fordítása)

Szabó Lőrinc: A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A hunyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, új tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögüle te lépsz ki...
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

Tóth Árpád: Körúti hajnal


Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény miliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

2015. május 6., szerda

Kányádi Sándor: Kék kikerics a határ



Kék kikerics a határ,
s a mogyoróbarka
akkorára nőtt, akár
a mókuska farka.

Fényes, magas lett az ég,
sugarakkal pántos.
Színes szappanbuborék
s fakó levél szálldos.

Hűs csillagok fényeit
őrzi már a harmat:
itt van az ősz, érkezik
s mindent betakargat.



Kaffka Margit: Tó mese

Zsombék fenekén, hínár sűrűjén 
Ott alszik a mélyben a vízilegény. 
Ott szélbe se hallani habsuhogást, 
Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád. 
Míg fenn van a nap, 
Nem csobban a hab, 
Oly félve suhan, mert könnyű az álma 
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába — 
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül, 
Megtépett, elkínzott leányszívekből. 

Mert néha sóhajtva feljön a habbul, 
Lányszívre vadászni a parton elindul, 
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn, 
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön, 
És hogyha lát 
Tüzesszemű lányt, 
Megrontja, megejti a víziember 
Örvénylő, zivataros szerelemmel. 
És hogyha ölelte, kitépi szívét, 
Elhozza, lehozza a mélybe szívét. 

De egyszer a parton, hogy lopózva megyen, 
Ott ült kövön a csudaszép idegen. 
A szeme acéltükör, a karja fehér, 
A könyje omolt... és nem tudta miér'... 
Mégis kacagott 
És nézte a habot, 
Még futni se indult, — amíg közel ért, 
Elvárta, bevárta a vízilegényt. 
Az félve ölelte, kereste szívét 
S nem lelte, — seholse találta szívét. 

Oh mondd te! Ki vette a szívedet el? 
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj! 
Szólj, merre keressem a szívedet? 
A világ végére is érte megyek, 
Szólj, meglelem én! 
Te szép, te szegény! 
Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég, 
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy? 
És indul a lány keresni szívét, 
A messzehagyottat, az árva szívét... 

S azóta a mélyben, hinár sürüjén, 
Gyöngyházpalotában a vízilegény 
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma 
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába. 
Feljön a habbul, 
Sóhajtva elindul 
És bolygva az erdőn mindszerte kiált, 
Keresi az acélszemű, hókarú lányt, 
Mert annak sohase látta szívét, 
Elvette előtte — más a szívét. 

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol...

Mihail Lermontov: A sellő


Sellő lebegett telehold idején 
a folyón, csupa hold, csupa fény, 
s fröcskölte a holdig a kék legen át 
az ezüstszínű hab taraját. 


Görgette a víz, forgói felett, 
tükrében a fellegeket, 
s dalolt a leány és a víz, meg a part 
hullámoztatta a dalt. 


Dalolta: „A mélyben, a felszín alatt 
ott ég igazán csak a nap, 
odalenn legelésznek aranyhalaim 
kristálypaloták falain; 


S odalenn az ezerszínű, lágy fövenyen, 
– sűrű nádtorzs védi híven – 
ott alszik a víz-lesodorta vitéz, 
idegen táj küldte vitéz... 


Fésüljük a sűrű, a gyűrű-haját 
ezer égszínű éjjelen át, 
s délben az ajkait és a szemét 
csókoljuk, oly csodaszép. 


De a lángtarajú vágy csókja hiú: 
csupa jég, csupa csönd a fiú, 
hiába lesem, keblemre veszem, 
nem száll lélekzete sem.” 


Íme, így dalolászta a bús habon át 
a titokteli lány a dalát, 
s forgatta a víz, örvénye felett 
tükrében a fellegeket.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, 
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .