Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán

Nyári alma ül a fán, 

fa alatt egy kisleány. 

Néz a kislány föl a fára, 

s le az alma a kislányra. 

Nézi egymást mosolyogva: 

lány az almát, lányt az alma. 

Gondolkozik, mit tehetne, 

áll a kislány lábujjhegyre, 

nyúlánkozik, ágaskodik, 

ugrik, toppan, kapaszkodik. 

De az alma meg sem moccan, 

csak mosolyog a magasban. 

És a kislány pityeregve 

csüccsen, huppan le a gyepre. 

Lomb közt szellő szundít csendben, 

de a sírásra fölserken, 

sajnálkozva néz a lányra, 

és az ágat meglóbálja. 

S hull az alma, örömére, 

pont a kislány kötőjébe.

Fjodor Tyutcsev: Este

Kondul s leng, halkan tovaszállva,

a harangszó a völgy fölött,

mint a darvak messzi krúgatása,

s elhal a zizeg lomb között.

Fénytenger izzik a tavaszban,

rezzenéstelen és simán -

s ijedtebben, hallgatagabban

búvik meg a völgyben az árny.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Eino Leino: Sírvers

Nyugtalan a hullám és habja beszédes.

Csak a tenger a nagy, a tenger fenséges.

Aludjál, hullám, a tenger ölén!

Jön a szél...szárnyat ád a levélnek.

Boldog, ha a völgybe békével elérhet.

Aludjál, levél, a völgynek ölén!

Hamvad a csillag, ha a nap felkelt.

Nem húnyt el örökre, ki az életből elment.

Aludjál, csillag, a nappal ölén!

(Ford: Túrmezei Erzsébet)

Richard Dehmel: Találkozás

Már láttalak.

A nap sütött,

s a rét szélén, a rozs között

pipacs fakadt:

pirosan égtek kelyhei,

ölük homállyal volt teli,

míg egy bimbóban, legalul,

kis lélek mozgott nyugtalanul.

Így láttalak pirulni, zsenge gyerek,

hogy megcsókolt futó tekintetem

a mezőn tegnap, a fenyves tövében:

bőröd alatt kigyúltak az erek,

szemérmesen,

mintha elnézést kellett volna kérnem.

Pír volt, vagy csak visszfény játszott velem?

nyári ruhád piros színe talán?

a fenyők közt kialvó esti fény?

Ha igazi pír volt e tünemény,

az első volt halántékod haván:

oly szorongva néztél felém,

oly ijedt voltál, oly zavart,

ahogy magába zárta kedves

alakodat a sűrű fenyves.

Lelkem követte utadat,

mélykék szemed velem maradt.

Már láttalak,

szökevény gyerek:

a rozsba forró szél sepert,

s ingatta a pipacsokat.

A sárguló szárak közt tovaszállt

egy foszladozó piros virág,

s elálmodozott láttán szemem:

s mintha most is kelyhébe nézne,

melynek parazsa hirtelen

mélyül titkos homályba, kékbe...

(Ford: Hárs Ernő)

Paul Verlaine: Pásztoróra

Piros a hold, dereng a láthatár:

párologva alszik az esti rét a

táncoló ködben: kuruttyol a béka,

s a nád fölött a szél borzongva jár.

A vízirózsa kelyhét már bezárta:

nagy messze nyárfák vonala lebeg:

sorakozó, nyurga kisértetek:

bokrok alján bolyong a fénybogárka.

A kuvik ébred, szárnyai a mély

homályban nesztelen-puhán eveznek,

a zenit tompa fényben állva reszket:

kigyúl a fehér Vénusz: itt az éj.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Dutka Ákos: Magyar elégia

Füzesek meddő szépsége nevelt,

Töretlen partok fövenye termett...

Nincs egyebem, - csak a földem adott

Átkul egy kósza pusztai lelket.

Sorsom, az átkom: a füzesi föld, -

A bozótok csöndes szűzi magánya

Szólal meg olykor lelkemen át

Egy-egy bánatos új melódiába.

Mindent... mindent a földem adott,

A hárfa kezemben vén szederinda,

Füzesek szomorú lelke dalol

Az én friss szavú pogány dalaimba'.

Füzesek meddő szépsége: Te szent...

Töretlen part fövenye: Te áldott...

Nincs egyebem, mit a föld adott. -

Életem, kincsem e bús magyar átok...

Baranyi Ferenc: Házi feladat

Jaj, istenem, hogyan szeressem?

Egy mód marad csupán: nagyon.

Egymásnak tőr vagyunk mi ketten

és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,

de nélküle nem élhető,

ha összeadsz két gyöngeséget -

kijöhet abból egy erő.

Ilyen a matematikája

a szerelemnek - logika

nincs benne. Egyetlen akadálya:

osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre

s balgára végzetes lehet -

saját dugába dől, ha össze

nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:

ő velem összeosztható.

Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.

S majd jegynek jó lesz rá a jó.

Avetik Iszahakjan: Hazámhoz

Megállok a tavasz rózsáival teli,

zöldbe borult, gyönyörű domb alatt:

ha szellő leng, anyám hallom sóhajtani,

s a búzatáblák lágyan ringanak.

Beszéded bűvölő, csodás zengedezés,

hívó szerelmes szóval szólsz nekem,

látom megújuló arcod az ősi és

örök szépség jegyével ékesen.

Jövendőd - ó, anyám, mint a fejem fölött

cikázó villám fénye, úgy ragyog.

Örményország, te szép, ifjú, erős, örök,

ha büszke hangod zeng, boldog vagyok.

(Ford: Kálnoky László)

William Blake: Az ártatlanság jövendölései

Egy homokszemben lásd meg a világot,

Egy vadvirágban a fénylő eget,

Egy órában az örökkévalót,

S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,

A mennyországot kis világban,

Őrizd a végtelent két kezedben,

Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)

Paul Verlaine: A zongora, mit gyenge ujja csókdos

A zongora, mit gyenge ujja csókdos

a rózsa szürke estben felragyog,

és egy dal ébred, fájó és bolondos,

a szárnya surran és beszél-ragyog,

bolyong, zokog és sír és meg-megáll,

hol csendesen az ő parfüme száll.

Miért ez az együgyű, édes ének,

mely altatgatja álmatlan szívem.

Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,

és mit akarsz, hogy félve, szelíden

kiszállsz az ablakon és hallgatag

meghalsz a fák között a kert alatt?

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Reviczky Gyula: A csillagok

Mi van a csillagokban, jó apám?

Tenger, havas hegy, ember is talán?

S akik ott laknak, mondsza, milyenek?

Gyöngék s halandók, mint az emberek.

Hisz azt beszélik, eddig úgy tudám,

Csillagba költözünk halál után.

Nem fűz az éggel össze semmi sem

Nincs út, mely minket oda felvigyen.

S mégis beh ragyogók, beh fényesek!

Nem ott kezdünk-e tisztább életet?

Égből tekintve földünk is ragyog:

De csak távolról, mint a csillagok.

S csillagja nemde van mindenkinek?

Mondd, jó apám, mint ismerheti meg?

Ó, balga kérdés, hóbortos álmok!

A csillagok nagy, végtelen világok.

Ég abroszán ki jártas vagy nagyon,

Mutasd meg, merre fénylik csillagom?

Mondom, leányom, semmiség vagyunk,

S nem több: parány a föld is, hol lakunk.

Sokszor hallottam, s magam is hiszem,

Ha csillag hull, emberhalál esik...

Ó, hogy ez önző, gőgös földi nem,

E törpe fajzat azzal kérkedik,

Hogy egy világ miatta megremeg,

Ha meghal, és bujában tönkremegy!

Még azt az egyet mondd meg, mennyire

Van a csillag himezte ég ide,

Hol annyi lángot látok fényleni?...

Oly távol, elméd el se képzeli.

Mondj együgyűnek, mégis kétkedem.

Lehet-e távol, mit szemem beér?...

Hozzád az ég közel van, gyermekem:

Magába' rejti gyermeteg kedély.

Theodor Storm: Július

Bölcsődaltól zeng a szél,

tikkasztó a nyári dél,

hajlik a rozs, ragyogó

piros a tövisbogyó,

áldással telt a mező -

mit merengsz hát, ifjú nő?

(Ford: Hárs Ernő)

R. M. Rilke: Köszöntő

Akárki vagy: esténként lépj elő

szobádból, hol mindent megért az agy;

túlról házad a messzeségbe nő:

akárki vagy.

Alig hagyja el megfáradt szemed

az otthonod elhasznált küszöbét,

fekete fát emel képzeleted:

magában áll és háttere az ég.

S világot alkottál. És óriás,

akár a szó, amely a csöndben érett.

S akaratod amint tudtára ébred,

elválik szemedtől a látomás...

(Ford:Garai Gábor)

Kosztolányi Dezső: Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,

akárcsak én itt, most rád gondolok

s akárki vagy, versekkel ünnepellek.

Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő

az életek, a szívek alkuján.

És néha ő, a magányos ődöngő

kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon

mit így szorítanék, egy kézre vágyom,

az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra

s mondd, ki lehet, aki e verset írta,

ki az a testvér és neki mi fáj?

Richard Dehmel: A mi óránk

Gyere haza! Sötétedik.

A gesztenyék mint karmokat

nyújtják felénk leveleik.

Túl fülledt e hely s túl kihalt

nekünk.

Akár tiéden, karomon

úgy ágaznak el az erek.

Oly megszokott vagy, oly rokon,

tán egykoron

valahol már ismertelek.

Volt egy húgom, most árny csupán.

Ne légy oly néma, mint a sír!

A fák ifjú lombozatán

gyúlt esti pír

vérfertőzést jósol talán?

Figyelj! Oly vadul, hangosan,

mint a csalogány szólt elébb,

dobog kezemben nyugtalan

szíved. Tudjuk: s ennyi elég

nekünk.

(Ford: Hárs Ernő)