2015. július 30., csütörtök

Mirko Kovačević: Küldemények



I.

Őrizni akartam az eső illatát,
fehéríteni a felhőt odafent,
fogni a nagyívű szivárványt,
s mindet egy tisztásnyi
derült éggel üdvözletképp
küldeni neked.

II.

Tartsd vissza titkolt vágyaidat
és hangos óhajaid,
s tárd ki az emlékezés ablakát!
Most küldöm neked épp
messzitünt kék álmomat.

(Orbán Ottó fordítása)

Toivo Pekkanen: Vihar előtt

Olyan nyugtalan ma a szél:
mint egy kölyökkutya, minden égtájat megszimatol,
mint egy öreg, sóhajtozik a mélységek fölött,
röpül, heves rohamokban ki-kitörve,
születik, suhog egy-két pillanatig, elvész, ismét születik.

A világ tele van várakozással.
Az ifjú hajók örömükben minden vitorlájukat kifeszítik.
De egy öreg teherhajó kormánylapátjával időről időre

ugyanazokat a szavakat rója a vízbe:
Mindvégiglen higgy és vigyázz!
Talán a hajónapló utolsó lapját kezded írni ma éjszaka.

(Képes Géza fordítása)

Anna Ahmatova: Szöllőfürtök édes illatában...

Szöllőfürtök édes illatában
leng a részegítő messzeség,
tompa hangod örömtelen-fáradt,
senkit, senkit nem sajnálok én.

Pókháló rezeg szöllő gerezdjén át,
karó mellett karcsú venyigék,
s ablakok úsznak, mint kicsi táblák,
tiszta patak hűs vizén a jég.

Nap ragyog fönn. Messze-messze fénylik,
menj a habhoz, súgd meg bánatod,
s meglátod majd, válasza sem késik,
s meg is csókol, bizton várhatod.

(Konczek József fordítása)

Fernando Pessoa: Lélekharang



A szívemet megragadtam,
Tenyerembe beleraktam.
Néztem őt, mint aki nézne
Homokszemre, falevélre.
Néztem félénken, merengve,
Mint a holt a sírverembe;
Megindultan, puszta lélek
- Álom ez és kicsit élet.

(Fordította: Déri Balázs)

Áprily Lajos: Téli reggel

Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
-Nyitni fog, - nyitni fog, - nyitni fog!...

Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta - milliárd!...

Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
- Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

2015. július 20., hétfő

Allen Ginsberg: A csuklyás csavargó

Ráncos irhám a puszta bőr
Ha tüzes Apolló hátamra dől
S ha Fagy Jankó nyakon ragad
Zsákba csavarom tagjaimat

Arcom hó a húsom hamuszín
Kószálok a pálya sínein
Ha az utca sötét s élettelen
Vasúti töltés a fekhelyem

Csajkából szürcsölök levest
S csemegét se vagyok szerezni rest
A Tigris-közben a sit körül
A szemétvödrökből kerül

Éjjel mikor senki se lát
a gyárak sötét jonhain át
Meztélláb rovom a köveket
S hallom hogy nyögnek az öregek

Lapulok mint pucér kölök
A híd alatt szívem dübörög
Hol látok a parton némi tüzet
Ócska gáztartályba heveredek

Álmodok lángoló hajat
S hogy dárdám az égbe csap
Királyi páncél mellemen
Két vállamon tört szárny pihen

Ki szajhálkodni megy éjszaka
A város világtalan útjaira
Atléta széplány vagy ócska cafat
Eljátszhat velem a csuklya alatt

Ki fekszik le a sötétbe velem
Hasa hasamon térde a térdemen
Fátylas szemembe ki néz bele
Kék combom alá ki feküdne le?

(Somlyó György fordítása)

Einari Vuorela: A falu éjjel

Észrevétlen felderül
a hó a tetőn.
Kél a hold a fák mögül,
csillog reszketőn.

Hideg a hold, halavány,
aranyos az ág -
a hold arany álma tán
az egész világ.

A falu mindent feled,
bút és gondokat.
A hold a tetők felett
szárnyat bontogat.

(Ford: Képes Géza)

Szabó Lőrinc: Álarc mögül

Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem.
Ki van itt istenhez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
Ő ragyog előttem az éjben.
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem, értem.
Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
Ő veti sugarait rám;
az örök vágy új pillanata,
a kíváncsi mindenség maga
az én kis emberi szikrám.
Az ember álarc. Vágyaim
gyökereiket a pokolig ássák;
szemem az ég - ki látja benne,
ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
alatta a Sok meg a Senki:
sorsom, hogy változás legyek,
mely a saját
ellentétét játszva teremti:
az örök Kísértet fia vagyok,
mindig leszek és sohse éltem:
éjjel tűzagancsos vihar
s utána a kék fecskeraj
a csivogó, hajnali égben.

Radnóti Miklós: Július

Ilyen hőség sem volt itt már régen,
mesélik, még a vaj is elalélt
és olvadni készült lenn a jégen

ma délelőtt még s most beborult.Már
aprót söpör a ház előtt a szél
s körül minden figyelmesen föláll

a tolongó porban s záport remél.
A nyugágy háta is hassá dagad
és elszakad a szárító kötél.

Két ing repül el róla, két madár,
utána kap a szolga kerítés
és csúnya szájjal szitkot kiabál.

Mindent elhord a szél s a kert haját
hosszú ujjakkal, hosszan húzza ki
és a hasaló kerten úgy fut át,

hogy villámlik sarkának friss nyomán
s a vastaglábú dörgés léptitől
kék foltokat mutogat a homály.

Sűrű szagok csúszkálnak szét elébb,
a felhő később érkezik, köszön
s a száját nagyra tátó kertbe lép.

Körültekint ott, pislant komolyan,
villogó zápor zuhan belőle
és mint hulló szög, a csöppje olyan.

/Elállt az eső s a szűk csatornán
víz zúg.Visszatér és hajladozva
jár a gyönge fény a fa ormán./  

Gérard de Nerval: Ábrándozás

Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó, vén ütem, borongva lépdel
s titkos varázsa már csak bennem él.

Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék… az alkony épp megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,

s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, húnyó virágok,
s a színes ablakok piroslanak.

S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,
sötét szem, szőke haj lobog felém…
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer – s most emlékszem én!

(Radnóti Miklós fordítása)

2015. július 11., szombat

Fernando Pessoa: Merre tart az életem, és ki viszi magával?

Merre tart az életem, és ki viszi magával?
És miért teszem mindig azt, amit nem akarok?
Milyen sors sodor magával a vakhomályban?
S a titkos erő, mely vezet, az is én vagyok?

Sorsomnak értelme van, s formára jól szabott,
Életem célirányos - kimérve pontosan,
De döntéseim csupán pontatlan vázlatok
Tetteimről, s aki vagyok - dehogyis én magam.

Nem értem meg azt sem, amit józan ésszel teszek.
S tökéletlen vagyok, abban, mit eltökéltem.
Öröm és bánat más, mint amit érezhetek.
Megyek, s nem követ, ami belül vagyok mégsem.

Ki vagyok, Uram, füstödben és sötétedben?
És lelkemen kívül milyen lélek lelkesít még?
Miért sugalltál sejtett célt, hogy azt keressem,
Ha nem keresem, s nem mozdít semmi előrébb,

Hacsak nem tőlem mindig idegen tetteim,
És titkos sorsom, amely tetteimbe égett?
Mit ér az öntudat, ha ábránd, s nem színre szín?
Ki vagyok senkiföldjén a kezdetnek s a ténynek?

Kössétek be szemem, s vakítsátok meg a lelkem!
Káprázatok! ha titok én-magam s az élet,
Nyugtasson inkább e semmi, jobb nekem hitetlen,
S mint elfelejtett tengerpartok, álmodjam, hogy élek.

(Vaskó Péter fordítása)

Rejtő Jenő: Anyám

Anyám! Ha jönnek, s mondják majd neked
Hogy fiad egy elzüllött, rossz bohém 
Ne fájjon értem drága jó szíved 
Hisz annyi rosszat követtem el én.

Anyám! Ha jönnek, s mondják majd Neked
Hogy sírva járkálok az éjszakán 
És hajnalban részegen nevetek 
Anyám! Fordulj félre, s ne gondolj reám.

Ha jönnek s mondják majd Neked 
Hogy egymagámban halkan suttogok 
S riadtan néznek rám az emberek 
Ne hidd azért majd, hogy bolond vagyok.

Mert boldog vagyok olyankor Anyám, 
Ha halott mezőt járok egymagám... 
Felejts el engem...elveszett csatám... 
És zsákutcába visz az én utam.

Azért mégis.. .ha mondják majd neked... 
Hogy.. .hajnalban.. .egy gázlámpa... alatt 
Keresztül lőttem hörgő mellemet... 
Anyám!...sirasd meg... nyomorult... fiad.

Radnóti Miklós: Hajnal

Lassan száll a szürke és a kék még
lassabban szivárog át az égen,
homályban áll az erdő s minden ág
puhán mozog, úgy mint a vízfenéken.

A szürkeség eloszlik, győz a kék,
minden égi füstöt magába fal
s a dúló hajnal elé szalad
két fiatal fa, sötét lábaival.

Harsány fürtökben lóg a fény s a táj
sok ág-bogán ökörnyál lengedez,
ragyogva lép az erdő szerteszét,
lépte vidám és egyszerre lenge lesz,

nedves fején a nappal táncba kezd
s a réten nem jöhet most senki át:
ezüst halakat virágzik a tó
és az éleshangú reggel így kiált:

halihó ha-hó ha-hó halihó!

Einari Vuorela: Nyári reggel

A fiúcska felébred,
most az ablak elé megy,
egy szál ingben se fázik.
Ömlik az ég aranya,
vizet hoz a kismama,
berkenyefa virágzik.

Fecske az eresz alatt,
a mellénye patyolat,
zengi hálás, víg dalát,
billeg frakkja farka -
csillámlik a part a
könnyű párafátyolon át.

(Ford: Képes Géza)

Gérard de Nerval: Arany sorok

Szabad gondolkodó! ember, hogy hiheted,
hogy csak te vagy az - itt, hol minden csupa élet?
Szabadságod a te erőid közt ítélhet,
de döntéseden a világ kívül reked.

Tiszteld állatban a tevékeny szellemet:
minden virág, ha nyit, Természet-szülte lélek;
rejtélyes szerelem nyugszik mélyén az ércnek;
"Minden érez!" S erővel bír szíved felett.

 Tudd, a vak falból is feléd les egy tekintet:
még az anyaghoz is élő ige tapad...
Ne törd hámjába hát alantas terveidnek!

Rejtett isten sötét lényekben is akad;
s mint szem, pilla alól ahogy születve rebben,
a kő kérge alatt érik a tiszta szellem!

(Somlyó György fordítása)