Weöres Sándor: Négy korál

              I

 Megszólal a kimondhatatlan

      de nem mondhatja ki önmagát

 Cselekszik a kezetlen

      de csak a te kezeddel

 megindul a lábatlan

      de csak a te lábaddal

 eszmél az esztelen

      de csak a te eszeddel

 virágba borul a virágtalan

      de csak a te virágoddal

 gyümölcsbe merül a gyümölcstelen

      de csak a te gyümölcsöddel

 adakozik az adhatatlan

      de csak a te adományoddal

 irgalmaz az irgalmatlan

      de csak a te irgalmaddal

 imádkozik az imátlan

      de csak a te imáddal

 fényes lesz a fénytelen

      de csak a te fényeddel

 Megszólal a kimondhatatlan

      de csak a te szívedben

                                            (1952)

               II

 Ha homlokban drágakő lakik

 drágakő lánggá emelkedik

 Ha drágakőben láng lakik

 láng homlokká emelkedik

 Ha lángban homlok lakik

 homlok drágakővé emelkedik

 Ha drágakőben homlok lakik

 homlok lánggá emelkedik

 Ha homlokban láng lakik

 láng drágakővé emelkedik

 Ha lángban drágakő lakik

 drágakő homlokká emelkedik

                                            (1965)

              III

 Ha rátekintesz kedvesedre

      akit szeretsz: tán nem te vagy?

 Ha koldus lép a küszöbödre

      akit kivetsz: tán nem te vagy?

 Ki orrodért nyúl s orrát fogja

      és gúnyolod: tán nem te vagy?

 A dal ajkad testtelen foglya

      és dúdolod: tán nem te vagy?

 Fű, bárány, tigris, féreg, ember,

      akit megölsz: tán nem te vagy?

 Fű, bárány, tigris, féreg, ember,

      aki legyőz: tán nem te vagy?

 Bárki megy hóban akadozva

      s befedi tél: tán nem te vagy?

 Jutsz üdvösségre, kárhozatra,

      s aki ítél: tán nem te vagy?

                                            (1952)

               IV

 Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám,

 tökéletesen értelek.

 Míg éltem, nem érthettelek.

 annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd,

 persze nekem is: két bolond.

 De ha most kérdezel,

 gömbölyű csöndem felel,

 Segítőn átölel,

 ne is hiányold a beszédet.

 Ezernyi szóval mit adhatnék?

 magamét, nem tiédet.

                                            (1967)

‎Váci Mihály‬: Százezer út

Én mindig másként gondolom,

amit elém kínál a lét.

Ha rád nézek is - álmodom

egy velünk történő mesét.

Ha azt mondanám: - Jó, igen.

Ne vedd komolyan, el ne hidd:

- másodpercenként a szívem

igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen

más vagyok, mint aki vagyok,

- sem az, akinek képzelem

sem az, ami én akarok

maradni, lenni: egyre más,

és mire elfognám, megint

új arc, szédület, kusza láz,

arcom rám soha nem tekint.

Bármely tükörben nézzem is:

- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,

de már is más, ahogy a víz

ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,

s ébren meg mélyen álmodom.

Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,

s szíved tán épp elárulom,

és ha ellened vétkezem,

akkor hű sírásom keres,

s míg téged simít két kezem,

talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,

talán máshol feltámadok,

s ha hívnak csavargásaim,

mindig feléd vándorolok.

Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.

S bármit nézzek, az mind te vagy.

Elhagylak százezer uton,

hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,

mint amit szívből akarok.

Szomorún érzem fájón,

azt, ha boldog vagyok,

mikor a legforróbban élek,

legjobban gyilkolom magam,

s a legéltetőbb szenvedélyek

átölelnek halálosan.

Mert nincs határa semminek,

a van, nincs fojtva ölelik

egymást; ha dobban a szíved,

mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,

és lengő hinta minden itt:

- ez mélybe dönt, szállni tanítva,

az zuhantat, míg felröpít.

Ha öröm hív - már vár a kín,

- a hinta egyre fel le száll,

ha égben vagy, lenn pokol int,

s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.

Az igazságból is csak azt

tudom csupán, hogy elhiszem,

de nem azt tudom, hogy igaz.

Már másképp hiszem a világot

s régóta másképpen tudom.

De nem igaz, jó egy se - látod,

hát hagyd - majd újra álmodom.

‪

Várnai Zseni: Novemberi napsütés

Délben mégis győzött a nap sugárka,

az ősz ködét átfúrta, mint a dárda

s a szürke ködmön fénylő díszt kapott

magára tűzte ékül a napot.

S míg a fénygömb ott tündökölt az égen

én földi porszem megigézve néztem,

olyan volt mint egy óriási mosoly

s szerte foszlott tőle a ködgomoly.

Így harcol ő a köddel és sötéttel,

s mikor a föld elfordul tőle éjjel,

ő akkor is ott virraszt őrhelyén,

s rést vág az egek sötét függönyén.

Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,

de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,

belőle árad minden, ami élet:

a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,de mindig újra megcsodálom,

mikor áttör a ködlő láthatáron,

tavaszidőn dicsfényben tündökölve,

s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.

Emily Bronte Az este gyorsan száll tova

Az este gyorsan száll tova,

nyugoszni int neked:

mit hagy az elmúlt nap sora,

milyen érzéseket?

"Az elmúlt nap? Csak ennyi volt:

kínkeserves robot:

nagy áron váltott csöpp haszont

és tenger bánatot.

Az Idő keserűn perel

a Halál küszöbén,

s a Lelkiismeret ezer

vádat zihál felém:

rágalmazók, hisz Sorsomat

illetik vádjaik,

de elvakít a Bűntudat

s kiszolgáltat nekik!"

Nem örülsz, hogy pihenni fogsz,

s nem hányódsz tengeren,

s lehorgonyozza bánatod

a csöndes Végtelen?

Senki nem szán, ha távozol,

nem sír: "Isten veled!",

s maradni vágynál ott, ahol

szíved úgy szenvedett?

"Porhüvelyünk rabságra vet,

a kötelék ezer:

halogat mind, aki szeret,

amikor halni kell:

Pihenni édes, ha babér

illetheti a hőst,

de szégyen nevéhez ha fér,

hadd küzdjön meg előbb!"

Küzdöttél mindig, mindenütt,

küzdesz, mióta élsz,

Csaló és Gyáva keserült:

mért vagy még vívni kész?

"Igaz, merészebb célokat

kar meg nem vívhatott:

adakoztam s tettem sokat,

de tűrni nem tudok!"

Fő, végső ellened tekintsd,

sírod, mely eltemet -

ha visszafojtod könnyeid,

tűröd keservedet.

Nagy harc, mely pusztulásba vitt,

méltón viselt csapás -

alkonyod lehet még szelíd,

éjed megvirradás.

(ford.: Kiss Zsuzsa)

Kosztolányi Dezső: Vigyázz!

Vigyázz. 

Ez a nagy pillanat. 

Egy ember jön feléd, bemutatkozik, 

már tárja kezét, most lát legelőször, 

rád néz, 

és elviszi majd az arcod, a hangod 

s őrzi. 

Lélek csak az ember a többi 

emberek lelkében, 

törékeny gondolatokból faragott, 

száztitkú, halovány emlék, 

mely néha a fellegekig magasul. 

Légy méltó e testvér 

áhitatos várakozására 

s remegjen által a tudat, 

hogy most történhet valami, 

ami még nem volt, 

mióta áll a világ 

s Isten kezében se reszketett úgy 

sáranyagod, mint most 

az ő kezében, 

ki megteremt igazán, 

fényből, szeretetből, 

Ő, a te rokonod, 

Ő, a te Urad, Istened. 

Nézz rá, 

büszkén s alázatosan is, 

mint aki megszületett és aki meghal. 

Ne félj. 

Röpítsd feléje a te életed 

s egyedülvalóságod, mely neki 

oly idegen, 

hogy beleborzong 

és megért. 

Légy őszinte, tiszta, bátor. 

Adj példát. 

Szemvillanás csak s kész a bűn 

és az örökre tart, 

örökre büntet, 

öngyilkos haraggal 

és összetöri az emlékedet, 

téged. 

Ne hazudj. 

Ne halj meg. 

Élj benne. 

Ez a nagy pillanat. 

Vigyázz. 

Walther von der Vogelweide: A hársfák csendes árnyán

A hársfaágak

csendes árnyán,

ahol kettőnknek ágya volt,

ott láthatjátok

a gyeppárnán,

hogy fű és virág meghajolt.

Fölöttünk az ág bogán

ejhajahujj!

dalolt ám a csalogány!

Vígan futottam

ki a rétre,

és kedvesem már várt reám.

Oly izgatottan

jött elémbe!

Mily boldogság volt, Máriám!

Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!

Ejhajahujj!

Most is pirul belé a szám.

S tréfás kacagva

hamar ágyat

vetett szép pázsitos helyen.

Nevethet rajta

s titkon vágyat

érezhet, aki arra jön,

mert jól láthatja a nyomot,

ejhajahujj!

amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,

hogy mi jártunk

ott! ó hogy szégyellném magam!

Nem sejti más azt,

mit csináltunk,

csak ő maga, meg én magam,

meg egy kis madár a fán,

ejhajahujj!

az nem árul el talán.

(ford: Babits Mihály)

Wystan Hugh Auden: Temető blues

Állj meg óra, hallgass telefon, 

Kutya, ne örvendj ízes csontokon, 

Csendet most zongora, s pufogó dobok, 

Hozzák a koporsót, jöjjetek gyászolók.

Szálljon az égre a gép és sírja el ott, 

Vésse az égre a hírt: Ő halott. 

Fehér galambnyakat gyászszalag övezzen, 

A rendőr is fekete kesztyűt viseljen.

Ő volt észak, dél, kelet és nyugat, 

A dolgos munkahét, pihenő vasárnap, 

Éjjelem, nappalom, szavam és énekem; 

Hittem, örök a szerelem. Tévedtem.

Nem kell már a csillag, kinek ragyog? 

Oltsátok ki a holdat, takarjátok el a napot, 

Kiszáradhat az óceán, elpusztulhat az erdő, 

Úgysem hoz már semmi jót a jövendő.

(Seres József fordítása)

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Négy évszak

A tavasz  

A messzi magasból újabb nap érkezik le,   

a virradatból már fel is ébredt a reggel,  

mindenkire nevet, felékesítve,     

lágy örömmel telik meg a sok ember.  

A jövő keblében feltárul egy új élet,  

ezer virág tündököl a nagy völgyben,   

boldog napok jele, a Föld már éled,   

s messze száll a panasz a szép tavaszidőben.  

A nyár   

Nem telt le még az év-idő, s szerte a nyárnak   

tágas mezői fényesen, szelíden állnak;  

a rét zöldjével pompázik a tájban,  

végig a hullámzó patak útjában.  

A mai nap hegyen-völgyön át szárnyal     

feltarthatatlanul tova, ezer sugárral,    

s nyugodt felhők úsznak a magas térben,  

az év, úgy tűnik, marad fenségében.  

Az ősz  

A legendák eltávoznak a Földről,    

a szellemről szólnak, mely volt, s vissza fog térni.  

Az emberekhez jutnak el, s a gyors időből   

sokat tanulunk, míg magát emészti.   

A természet minden képét őrzi a múltnak,   

s amint a napok egyre halványulnak   

a nyárban, úgy köszönt a Földre újra az ősz,   

a zápor-szellem ismét fenn az égben időz.   

Sok minden célt ért kis idő alatt ma,   

ekéjével a földműves feltűnik,    

s látja, az év hamar boldogan bevégződik,   

ilyen képekkel lesz teljes az ember napja.  

Sziklákkal ékesített a földkerek,   

nem olyan, mint este a szétfoszló fellegek,  

aranyló nappal ragyog fel az égen,  

s nincs több panasz a tökéletességben.  

A tél   

Mikor láthatatlanok, s eltűnnek a ködbe   

az évszak képei, a tél köszönt be.   

a föld üres, a látvány egyre lágyabb,  

vihar kering, esők mossák a tájat.   

Mint egy nyugodt nap, úgy ér véget az esztendő,   

akár egy kérdő hang, a válaszért esengő,  

majd jő a tavasz, minden újraéled,  

s pompájával ragyog a Földön a természet.   

(Szijj Ferenc fordítása)  

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába - Az Újszövetség Könyve elé -

Ez a könyv a könyvek könyve, 

Szegény ember drágagyöngye. 

Égi harmat lankadtaknak, 

Világosság földi vaknak. 

Bölcsességnek arany útja: 

Boldog, aki rátalál! 

Szomjas lelkek forrás-kútja, 

Hol pohárral Krisztus áll. 

Ez a könyv az örök törvény, 

Királyon lánc, rabon napfény, 

Tévelygőnek hívó harang, 

Roskadónak testvéri hang. 

Elhagyottnak galambbúgás, 

Viharvertnek ereszet, 

Haldoklónak angyalsúgás: 

,,Ne félj: fogd a kezemet" 

Gyermeknek is: ,,Mily szép rege", 

Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!" 

Fal, - s túl rajta élő hangok, 

Köd, s benn zengő hárfák, lantok. 

Templomok közt legszebb templom: 

Csak megnyitom s benn vagyok. 

Ablakán a Paradicsom 

Rózsáira láthatok. 

Minden fakul, minden romlik, 

Márványvár is összeomlik. 

Bíborleplek ronggyá málnak, 

Dicsőségek füstbe szállnak. 

Csak ez a könyv nem tér porba, 

Mintha volna élő lelke!... 

Ez a könyv a Mózes bokra: 

Isten szíve dobog benne. 

Dutka Ákos: Aki mindig hazahívott

Egész világ jó otthonom volt,

Hová száguldva csalt a képzelet:

Kincses Nyugat s a mesetávol

Ezer varázsú csábító Kelet.

Szomjas szemem falta néha Párizst,

Gázoltam százszor szép Itáliát,

Öleltem szőkét, barna bőrűt,

S ittam a világ minden jó borát.

Mámorba szédült vén fejemmel

Emlékezve, mindez oly széppé fakul,

Mint egy nemes vén erdélyi szőnyeg, -

Ahogy én álmodtam;mindig magyarul.

Egy kéz rajzol rá minden tarka álmot,

Egy kéz vigyázott minden utamon reám.

S a föld, ahol e drága kéz ma porlad,

Mindig hazahívott, haza az Anyám.

Theodor Storm: Valami édes sugalom

Valami édes sugalom,

szép emlék bujkál a szívemben;

hogy honnan támadt, nem tudom,

s hogy mi volt, azt is elfeledtem.

Talán egy nyári délelőtt,

- parányi szívben kicsi gondok -

ültünk az erdőszéli lombok

árnyában, gyermek-szeretők;

a szirt forrása hűsen omlott,

rigó rikkantott s elrepült,

szívemben boldog béke zsongott,

néma szádon meg mosoly ült,

és zölden csillogott a rét. -

Ha nem lepné a messze múlt rég,

ha valahogyan visszajutnék:

ki tudja! - nem ott vár-e még.

(ford: Rónay György)

Wislawa Szymborska: Pillanat (Chwila)

Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.

Fű, aprócska virágok a fűben,

akár egy óvodásoknak készült képen.

Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.

A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,

magukban morgó szirtek,

tornyosuló szakadékok,

lángok közt izzó éjek,

sem sötétben gomolygó nappalok.

Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,

lüktető lázban,

jeges borzongással.

Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,

tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.

Mind a maga helyén és egyezményes rendben.

A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.

Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.

Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,

s a magasban madarak szállnak, szálló madarak

szerepében.

Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.

Egy eme földi pillanatok közül

fennmaradni rendeltetett.

(Zsille Gábor fordítása)

Rabindranath Tagore: A vándor

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. 

Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak. Lábainál a végtelen tenger morajlott.

A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.

Talán már maga az örült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.

Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.

Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve a körbenjáró csillag sem pihen.

Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.

Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte: "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.

Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.

Az őrült vadul öklözte homlokát - hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?

Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volna a változásra. Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet.

A Nap lassan leáldozott az égen. Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.

Jules Supervielle: Fák éjjel és nappal

Fekete lángú gyertyatartók

árnyak főbiztosai, fák.

gyászos-nagyok hiába vagytok,

testvéreim, csak egy család

vagyunk mi, ugyanaz a fajta,

idegenség nyomakodik

az erekig, a gallyakig,

minden ízünket megrohanja.

Nektek a nedv, nekem a vér,

nektek erő, nekem az ének,

de éj-nap ugyanaz a lényeg,

bennünk a titok lüktet, él,

mennydörgésre s halálra szántan

élünk nagyként és kicsiként

a végtelen bő záporában,

mely egy eget boltoz fölénk.

Föld öleli gyökereinket,

az égbe nyúlik a fejünk,

de, fatörzs-e, bús szív-e, mindegy,

csak magunkban növekedünk.

Szorongás hajt egyforma sorsra,

s a favágó is egy, aki

a földre fog majd dönteni,

s emlékezetünket kioltja.

Szerencse s szél gyermekei,

nincs sem apátok, sem anyátok,

szülöttei az ősanyának,

a Földnek, ős díszei, ti,

magatokat a gyökerekben

s ágakban sokszorozva meg,

markoljátok fenn az eget,

és megkötitek a fövenyt lenn.

Nagy mozdulatlan hercegek,

madarak bizakodva érzik,

hogy fészkük titkát őrzitek

híven ti a kirepülésig.

Bozontos szívetek a sok

szárnyat óvón formálja egyre,

s titkos hűséges íjatok

röpíti őket az egekbe.

Nem ismeritek a szerelmet,

ó, fenséges magányosok,

akiket a föld rabul ejtett,

ó, zsibbadt fa-Narcissosok,

ne fájjon a kalandos élet,

boldog, kit megköt, nem ereszt

a sorsa: jobb halált remélhet,

egy vándor mondja néktek ezt.

(Ford.: Lator László)

Fésűs Éva: Őszi dúdoló

Mit siratsz te kismadár?

Elrepült a drága nyár.

Búzaszem

nem terem,

köd szitál a földeken.

Tarka lepke merre jársz?

Véget ért a lenge tánc.

Itt az ősz,

csendes ősz,

lopva lép a fürge őz.

Béka mondja: kutykurutty!

Kis porontyom menj aludj.

Jó gyerek

nem brekeg,

téli álom lepte meg.