John Keats: Stanzák

December éje zordon,

de boldog vagy, te fa,

mert egy ágad se gondol

szép zöld lombjaira:

dérrel süvít a tél is,

fagyassza bár a szél is,

rügyét kibontja mégis,

ha majd tavasz fuvall.

December éje zordon,

de boldog vagy, patak,

vízed nem arra gondol,

hogyan sütött a nap:

elönt édes felejtés,

kristály habod se lejt, és

sosem gyötör kesergés,

a fagy panaszt se hall.

Bár ezt tennék a drága

leányok és fiúk!

De van, kit nem gyötör, ha

az öröm messzefut?

A változást tudod bár,

nem orvosolhatod már,

a tompaság sem óv már-

ezt még nem zengte dal.

(Ford.: Devecseri Gábor) 

William Blake: Reggel

Harag hágóin át

Nyugat szelíd nyomát

Keresve, mély

Bűnbánattal megyek,

Engesztelés vezet

A hajnalfény felé.

Kardom hegyét a könny

Lemarta: vak dühöm

Már messze jár:

A hős Nap rám köszön,

S hálás könny-függönyön

Át égre száll.

(Ford.: Garai Gábor)

Francois Villon: Haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!"... S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfútta, mint egy porszemet.

- Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:

"Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?"

S az nyílt: keszeg magiszter

táncolt végig a szobán,

kezében mély ólomkehelyből

kínálva színtelen borát:

"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,

s nincs seb, mit hegg nem takar,

igyál, testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar."

- Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben

képét, mely játszani hívta őt:

..."Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugráltunk bakot."

"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas

siklót dagasztott zöld hasán,

míg a halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

- Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:

"Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

seregből már senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény..."

S az ablakon röhögve lépett 

be az utolsó vőlegény:

"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakomát lárva

ágyékod hervadt bíborán!"

- Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: "Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincsed elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem."

- Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aránypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt: "ne még, ne még",

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

"engedj csak még egy lanyha csókot,

meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát" -

de ő, rút foltot festve mellén,

mely, mint rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

- Tunyán henyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

"Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt, amerre

görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig."

"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"

s vállára vette jéghideg

kezét , míg felrobbant a lombik:

"Aludni mégy most, mint a többiek.

- A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvétvasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

"Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk nagyúr! Csengőm csörög -

légy pápa vagy próféta, rózsás 

hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn - én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!"

- Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

"Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm: egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!"

Ő rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

- A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

(Fordította: Faludy György)

Radnóti Miklós: Cartes postales

Chartresból Páris felé

A vonaton a lámpa haldokolt,

a lengő ablakokra néha rátapadt a hold,

szemközt katona ült, szívén egy szőke lány

világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.

Versailles

Felforr a tó és tükre pattan,

kövér halakból dől az ikra,

karcsú lányok nézik mozdulatlan,

arany csöppek hullnak lábaikra.

Jardin du Luxembourg

A gyermekek turkáló ujjain

még vígan pereg a friss homok,

de hívogatják őket már kötéseik

mögül a tűkkel dolgos asszonyok.

Quai de Montebello

Kislány futott el épen,

almát tartott kezében.

Piros, nagy alma volt,

a kislány ráhajolt.

Lehelet még az égen,

olyan halvány a hold.

Place de la Notre-Dame

Dobd el a rémes újságot, vidám

fehér felhőt lenget a Notre-Dame;

ne gondolj másra, ül le, nézelődj,

figyelj! mert holnap úgyis nélküled

bomlik a tér fölött a szürkület.

Mihai Eminescu: Este a dombon

Estefelé szólal a kürt szomorúan,

Ballag a nyáj, csillag vezérli az útban,

Rí a patak, surran a szűz vízű forrás,

Suttog a fűz, drága, te engemet ott vársz.

Égen a hold, az arcán szent nyugalom van,

Nagy szemedet nézi a ritka falombban,

Ütközik a csillag a harmatos égen,

Kebled a vágy, arcod a gond lepi mélyen.

Hold sugarán bomlik az éjjeli felleg,

Házak öreg ormai égre merednek,

Reccsen a kút gémje a szélbe' magában,

Füstben a völgy: furulya szól a sztinában.

S a kimerült földmívelők a kaszával

Hazafelé mennek: a tóka szavával

Zendül a völgy, egyre erősbül a hangja,

Ég a szívem messze világít a lángja.

Ó, hamarost szunnyad az esti falucska,

Ó, hamarost hozzád visz kedvesed útja,

Fűzfa alatt töltjük el szép éjszakánkat,

Folytonosan mondom én, ó, hogy imádlak.

És a fejünk egymás keblére lehajtva

Elaluszunk majd mosolyogva, sóhajtva

A fűz alatt. Ó, pazar, isteni éjjel!

Ki nem adná egész életét el?

(Ford.: Jékely Zoltán)

Juhász Gyula: Epilógus

A vágyak bágyadt hegedűjén

Gyászindulót húzok neked.

Fáradt ujjakkal, tört vonóval

Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak

A horpadt öblű hegedűn

És könnyeim, az eltitkoltak

Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom

És szívem belétemetem,

Most olvad, mint a gyöngy a borban,

Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén

Elhal a legszebb nóta ma,

Örvénylő mély tenger-szemedbe

Szédül utolsó dallama!

W. H. Auden: Csak barátainknak

Miénk és mégse miénk, külön áll

a barátság szentélyeként,

az év nagyobb részében üresen,

némán azt várja el tőled e szoba, 

mit látogatóként csupán te hozhatsz:

hétvége magánörömét.

E házban, mely mögött szabványos erdő,

szemközt traktorral művelt répaföldek,

hol vendéglátóidnak dolga sok,

nem valószínű, hogy sárkányba vagy

romantikába botlasz , - hogy ha drámát 

kívánnál, ide sem jössz.

Akármi művelt hangulathoz 

akad itt könyv; papír, boríték

levélírónak (bárha bélyeget

nem illik kölcsönadni), -

ebéd és tea közt netán kocsizás, 

vacsora múltán pletyka vagy zene.

Ha baj van (kedvenc halt meg,

a szerető megint komiszkodik),

készséggel hallgatjuk a vallomást, 

meghányjuk-vetjük, tanácsot adunk,

de ha nagyon fájdalmas az ügy, 

nem ütjük bele orrunk.

Bár kezdetben a barátság szava

könnyű, csakhamar kiderül, 

igen nehéz jól beszélni e nyelvet,

hisz rokonnyelve nincs, és nem idézi

gyermekszobák, se hálók zagyva hangját, 

pásztorjátékét, sem udvari versét,

s hamar berozsdáll, hogyha nem beszélik.

Teendő és távolság szétszakít, 

de távollét sem oly szörnyű, ha új

találkozást növeszt föl igazi

élménnyé. Gyertek hát, mihelyt jöhettek,

szobátok készen áll.

Tam-tam keze ügyében dob helyett

doboz keksz, éji rágcsálnivaló.

Ahogy a fegyverek divatja, 

az étvágyé is változó:

a napozó, ki kalóriát számol, 

üveg kristályvizet kap.

Felicissima notte! Dőljetek hamar

jótékony álomba, hisz bizonyos, 

bárki aludt előttetek az ágyban, 

csak olyan volt, kit kedvelünk, 

mint ahogy tény, hogy vonzalmunk körében

nincs más, hozzátok fogható.

(Fodor András fordítása)

Wass Albert: A lámpagyújtó

''''A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. 

Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét titkokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. 

Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! 

S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. 

Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek.

- Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek! ''''

Pál apostol: A szeretet himnusza

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. 

Legyen bár prófétáló tehetségem, 

Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, 

Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Mit sem érek. 

Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek 

S vessem oda testem, hogy elégessenek, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Mit sem használ nekem. 

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, 

A szeretet nem féltékeny, 

Nem kérkedik, nem gőgösködik, 

 Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, 

Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, 

Nem örül a gonoszságnak, 

De együtt örül az igazsággal. 

Mindent eltűr, mindent elhisz, 

Mindent remél, mindent elvisel. 

A szeretet soha el nem múlik. 

A prófétálás megszűnik, 

A nyelvek elhallgatnak, 

A tudomány elenyészik. 

Tudásunk csak töredékes, 

Töredékes a prófétálásunk is. 

Mikor azonban eljön a beteljesedés, 

Ami töredékes, véget ér. 

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, 

Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek. 

De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. 

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, 

Akkor majd színről-színre. 

Most csak töredékes a tudásom, 

Akkor majd úgy ismerek, 

Ahogy én is ismert vagyok. 

Most megmarad a hit, remény, szeretet, 

Ez a három, 

De köztük a legnagyobb a szeretet.

Helen Bereg: Mondd még

Mondd még! 

Úgy szeretem hallani, ha fülembe suttogod: Szeretlek.

S leheleted incselkedőn megcsiklandozza fülemet.

Mint mezőn suhanó tavaszi fuvallat, 

mely magával hozza nyár melegét, 

úgy melengeti lelkem szerelmes szavad: 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd még!

Te vagy az első, kinek elhiszem, igaz a kimondott szó, 

s nemcsak hamis arany csendülése, nem hazug, csábító. 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd! Kérlek, mondd még! Lehunyt szememmel várom, 

e szó felém simítsa minden melegét. 

Mondd még!

S én átölellek, válladra hajtom fejem, hogy ne csak halljam,

érezzem is az igaz, mélységes szerelem hangtalan,

bennem elcsendesülő rezgését.

Nem szólok én sem. Szemem simogatja arcod,

s szemednek üzeni, mit nem érzett e szív rég:

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Wystan Hugh Auden: A Más-Idő

Akár a többi szökevény,

akár a számtalan virág ki sose számol,

s a vadak kikben  emlék nem világol:

mindannyiunk a Mában él.

Ne Most - próbálják mondani sokan,

és sokan azt is feledik, hogyan

mondják: Vagyok, s ha volna oda út, 

mind elnyelné a történelmi Múlt.

S ők megbókolnának ódon-kecsesen

a kellő zászlót a kellő helyen,

s motyogva másznák, mint az ősatyák

az Enyém-Tiéd-Övé grádicsát.

Mintha még mindig ők írnák elő,

és birtok-képes volna az idő,

vagy az volna hibás,

hogy szűnőben az oda-tartozás.

Aztán a kíntól így halnak sokan,

sok egyedül van, mikor halni megy;

hazugság még nem vált be senkinek:

a Más-idő más életekre van.

(Gergely Ágnes fordítása)

William Blake: Éj

Az alkonycsillag fellobog,

Leáldozott a nap:

Nem pittyen már madártorok.

Hol lelem ágyamat?

Mint rózsa az ágról,

Az ég lugasáról

Az éjbe ragyog

A hold, s csak mosolyog.

Zöld rét, édes liget, juhok

Öröme, áldjon ég!

Hol nyáj legelt, most angyalok

Nesztelen talpa lép.

Megáldják özönnel

Nem múló örömmel

Valahány bimbó van,

Valahány alvó van.

Óvjuk a pihés fészkeket,

Sok szeles madarat,

A barlang-alvóhelyeket:

Ne érjen vész vadat:

És ha síróra lelnek,

Kinek ágyban a helye

Álomba ringatják,

Szenderét virrasztják.

Ha a farkas prédáért üvölt,

A könnyük csordogál,

Úgy oltanák szomjú dühét,

Csak élhessen a nyáj!

De ki nem kap kegyelmet,

Fogadják a lelket, kísérik sietve

Rég ígért egekbe.

Ott az oroszlán rőt szeme

Sír arany könnyeket,

Ott meglágyul kemény szíve,

A nyáj közt lépeget,

És szól:"Elmosta kórunk

És a vérszomjat rólunk

Az, ki kegyesség,

Tökéletesség.

Bárány, most itt legelhetek

Veled, s szunnyadhatom,

Sírhatok, emlegethetem,

Ki neveddel rokon.

Mert az élet vízében

Arany lett sörényem,

S ragyognak a szálak,

Míg őrzöm a nyájat."

(Ford.: Szabó Magda)

Emily Bronte: Éj volt, s a hó a hegyekben

Éj volt, s a hó a hegyekben

több ölnyi vastagon állt:

folyók, patakok vize csendben

szökött a homályon át.

Itt hagyta hótól elöntött

nyáját a pór, a szegény,

mit oly szeretettel őrzött

az áldott nyár idején.

Nem rója vígan a mezsgyét,

mit jól ismert azelőtt,

bús, meghökkent idegenként

bámulja a puszta mezőt.

(Ford.: Hárs Ernő)

Weöres Sándor: Holdbéli csónakos (részlet)

Úszom az égen arany csónakon,

az éj homályán én uralkodom,

az eget-földet végig láthatom,

a csillagot tengerbe buktatom.

Szállok a sötét légtenger hátán,

kuszált felhőbe feszül a csáklyám,

ezüst evezőm dalolva csobban,

úszom fekete égi habokban.

Holdbeli csónakos, örök szerelmem,

arany sajkádra vegyél föl engem!

Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,

a sötét erdőt könnyel áztattam,

eleget sírtam a földi porban,

ölelj magadhoz a tiszta Holdban.

Nem él a földön, akire vágyom,

holdbeli csónakos, te légy a párom.

Fénylő csónakom szeli az éjet,

legszebb csillagom, szeretlek téged,

egyedül vagyok, vágyódom érted,

enyém leszel majd, ha a tavasz éled.

Mellém ültetlek szép csónakomban,

eleget sírtam a földi porban

hajad az eget aranyba vonja,

ölelj magadhoz a tiszta Holdban.

A lenti bút-bajt mind elfelejted,

fejed örökre vállamra ejted,

fejed örökre vállamra ejted.

Octavio Paz: Városi alkony

A bukó nap rágcsál a maradékon:

a foszló, szaggatott ég csupaszárok:

a fény a romfalon végigszivárog:

sivatagot áraszt por és salétrom.

Nyurga kőrisfák sora változékony

árnyát a néma térre vetve állong,

mely olyan vakon lüktet, akár a tályog,

mit nem gyógyít be semmiféle flastrom.

Utcák, amikbe csak a semmi torkoll,

végetnemérő utcák, örök-éber

gondolat tébolyult ámokfutása.

Minden, mi hozzám szól s fölráz magamból,

benned rejtezik, város: mély űrével

kő-kebled kongó sírboltjába ásva.

(Ford.: Somlyó György)