Czeslaw Milosz: Campo di Fiori

Rómában, a Campo di Fiorin 

olajbogyó, citrom kosárszám,

bor fröccsen tépett virággal 

behintett utcakövekre.

Az árusok rózsaszín tenger-

gyümölcsöt szórnak halomba, 

sötét szőlőgerezdek

hullnak hamvas barackra.

Itt, épp ezen a téren 

égették Giordano Brunót, 

kiváncsi tömeg nézte, 

hogy szít tüzet a hóhér. 

S a láng alig aludt ki

már tele voltak a kocsmák, 

s a kofák kosárszám hordtak 

citromot, olajbogyót.

Varsói körhinta mellett 

jutott e tér eszembe; 

nyájas tavaszi este, 

pattogott vidám zene. 

Elnyomta az a gettóból 

hallatszó sortüzek hangját, 

s messze röpültek a párok 

az enyhe tavaszi égbe.

Az égő házakból néha 

sárkányt hozott a szél és 

a körhintán kerengők 

fekete pernyét fogtak.

Lányok szoknyája lebbent 

égő házak szelében,

s kacagott a víg sokaság,

- oly szép volt a vasárnap.

Lesz, aki ezt így érti: 

legyen Varsó, vagy Róma, 

üzletel, mulat a jónép,

a máglyát elkerüli. 

Másnak más a tanulság – 

minden, minden mulandó, 

még ki sem hányt az a láng 

már kezdik elfeledni.

Akkor a mártírok nagy 

magányán eltünődtem. 

Hogy amikor Giordano

a vesztőhelyre lépett 

egyetlen árva szót sem 

talált az emberi nyelvben, 

hogy búcsút vegyen véle 

a hátramaradóktól.

Siettek, várt a kocsma,

s piac - tenger gyümölcsét, 

citromot, olajbogyót 

hordtak a víg zsivajban.

S már oly messze volt tőlük, 

szinte évszázadokra,

s ők egy percet, ha vártak, 

míg elragadta a tűz.

E magányos pusztulókat 

a világ már elfeledte, 

nyelvük oly idegen lett, 

mint kihült bolygó nyelve. 

Míg mindebből legenda 

nem lesz és évek múltán 

egy új Campo di Fiori 

egy költő újra lázad.

(Gömöri György ford.)

Ellen Niit: Hó és álom

Milyen jó néha vidámnak lenni,

érezni: nem vár semmi kín ránk.

Buta dalokat dudorászni

anélkül, hogy vörösbort innánk.

Nyitott szemmel bolond álmokat

látni, miktől fut a sivárság.

Havas erdő csendjébe veszve

hallgatni a kakukk hívását.

Hagyni, hogy a fenyő és éger

havat hintsen ránk mint virágot -

aztán nevetve lesöpörni

magunkról mindent: havat és álmot.

(Ford: Képes Géza)

Jan Staszków: A pillanat

Ebben a rövid

pillanatban

téged

várlak

a rétemen

amit megremegtetett

a lépted

Végül megállítod

félúton

a könnyet

egyébként

nem érne el

hozzád

Egyetlen pillanatban

rejlik

minden

tél

és nyár

imára kulcsolva

a rét elején

s a két kezed

miként a madarak szárnya

a vággyal

versenyt

repülve

(Dabi István fordítása)

Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

Nincs mit mondanom -

nincs mit mondanod.

Szemed jégvirág borítja -

már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod -

nincs mit mondanom.

Párosan viselt magányunk

súlya nem megosztva nyom:

egészben a válladon,

egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:

rádtalálnom nem öröm,

tűnt ölelés emlékétől

únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.

Önvédelemből hagylak el

s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.

A szív nem nézi, mit cipel,

csak éppen már nem bírja el.

Pablo Neruda: XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

(Somlyó György fordítása)

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak

Dicsőséges nagyurak, hát 

Hogy vagytok?

Viszket-e ugy egy kicsit a

Nyakatok?

Uj divatu nyakravaló

Készül most

Számotokra... nem cifra, de

Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk

Titeket,

Hogy irántunk emberiek

Legyetek,

Vegyetek be az emberek

Sorába...

Rimánkodott a szegény nép,

S hiába.

Állatoknak tartottátok

A népet;

Hát ha most mint állat fizet

Tinéktek?

Ha megrohan mint vadállat

Bennetek,

S körmét, fogát véretekkel

Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból

Miljomok!

Kaszát, ásót, vasvillákat

Fogjatok!

Az alkalom maga magát

Kinálja,

Ütött a nagy bosszuállás

Órája!

Ezer évig híztak rajtunk

Az urak,

Most rajtok a mi kutyáink

Hízzanak!

Vasvillára velök, aztán

Szemétre,

Ott egyék a kutyák őket

Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,

Megálljunk!

Legyünk jobbak, nemesebbek

Őnáluk;

Isten után legszentebb a

Nép neve:

Feleljünk meg becsülettel

Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik

Mihozzánk,

Hogy az isten gyönyörködve

Nézzen ránk,

S örömében mindenható

Kezével

Fejeinkre örök áldást

Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves

Kínokat,

Ha az úr most testvérének

Befogad;

Ha elveti kevélységét,

Címerit,

S teljes egyenlőségünk el-

Ismeri.

Nemes urak, ha akartok

Jőjetek,

Itt a kezünk, nyujtsátok ki

Kezetek.

Legyünk szemei mindnyájan

Egy láncnak,

Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.

Nem érünk rá várakozni,

Szaporán,

Ma jókor van, holnap késő

Lesz talán.

Ha bennünket még mostan is

Megvettek,

Az uristen kegyelmezzen

Tinektek!

József Attila: Levegőt

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábam alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi, 

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

Rejtő Jenő: Sír (a) felirat

Ki itt nyugtalankodik csendesen,

Író volt és elköltözött az élők sorába.

Halt harminchat évig, élt néhány napot,

S ha gondolkozott, csak álmodott

Néhány lapot. S mikor kinevették:

Azt hitte, hogy kacagtatott.

Most itt fekszik e nehéz

Temetői hant alatt,

Zöld koponyáján kiüt a csira

És azt álmodja, hogy él.

Szegény. Béke hangjaira!

Ámen. 

Jim Morrison: Ébredés

Mindenki benn van? Mindenki benn van?

Mindenki benn van?

Az ünnepély kezdődik nyomban.

Ébredj!

Nem emlékszem, hol volt vége

Ennek az álomnak

Ébredj!

Rázd ki az álmokat a hajadból gyermekem

Szép kedvesem

Válaszd meg a napot

És válaszd meg a napod jegyét

A Nap istensége az első amit meglátsz

Óriási ragyogó strand hűvös ékköves Holdban

Meztelen párok rohannak csendes partján

És nevetünk mint gyengéd őrült gyermekek

Jólesően a gyermekkor vattaágyába fészkelten

Köröskörül a zene és a hangok

Válassz dúdolják az ősök

Újra itt az idő

Most válassz dúdolják

A Hold alatt az ősi tó partján

Lépj be újra az édes erdőbe

Lépj be a forró álomba

Jöjj velünk

(Ford: Földes László)

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván _______ fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként _______ mozdít bokát és térdet, 
de mégis útnak indul, _______ mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, _______ maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? _______ még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony _______ s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, _______ mert ott az otthonok

fölött régóta már csak _______ a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, _______ eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos _______ a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: _______ nemcsak szívemben hordom

mindazt, mit érdemes még, _______ s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor _______ a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, _______ míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna _______ az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök _______ ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén _______ a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan _______ a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még! _______ a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, _______ kiálts rám! s fölkelek!

Villon Francois: Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,

Tudom, ruha teszi az embert,

Tudom, az új tavasz mi szép,

Tudom, mely gyümölcs merre termett,

Tudom, mely fán mily gyanta serked,

Tudom, hogy minden egy dolog,

Tudom a munkát, lusta kedvet;

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom az urak nyakdíszét,

Tudom, melyik ruha mi szerzet,

Tudom, ki gazdag, ki cseléd,

Tudom, mily fátyolt kik viselnek,

Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,

Tudom, tortán é sok piszok,

Tudom, mely csap mily bort ereszthet,

Csak azt nem tudok, ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,

Tudom, mit érnek, mit cipelnek,

Tudom, pénz szava szép beszéd,

Tudom, hol mérik a szerelmet,

Tudom, mit higgyek a szememnek,

Tudom, Róma mit alkotott,

Tudom, hogy a cseh mért eretnek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

AJÁNLÁS

Mindent tudok hát, drága herceg,

Tudom, mi sápadt s mi ragyog,

Tudom, hogy a férgek megesznek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Jan Twardowski: Siessünk

 Siessük szeretni az embereket

olyan gyorsan mennek el

cipő marad utánuk meg süket telefon

csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén

ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,

utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,

mint a tisztaság, amely legegyszerűbben

a kétségbeeséstől születik

amikor valakire gondolunk nélküle maradván

Ne légy nyugodt, hogy van időd

mert a bizonyosság bizonytalan,

elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse

úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor

mint két szenvedély,

mely egynél mindig gyengébb,

oly hamar mennek el,

mint júliusban elhallgató sárgarigó

mint egy esetlen hang

vagy egy ügyetlen meghajlás

becsukják szemüket, hogy lássanak igazán

nagyobb kockázat egyébként megszületni,

mint meghalni

mindig túl keveset és túl későn szeretünk

Ne írj róla túl gyakran,

de írj egyszer s mindenkorra,

és olyan leszel, mint a delfin: szelíd, erős

Siessünk szeretni az embereket,

oly gyorsan mennek el,

és azok meg, akik nem mennek el,

nem mindig térnek vissza

hisz soha nem tudni a szerelemről,

hogy az első az utolsó,

vagy hogy az utolsó - első

(Sajgó Szabolcs fordítása)

Ágai Ágnes: Hajnalok

Hajnal. A város 

Alig heverte ki az éjszakát. 

Párás nyirok ereszkedik, 

szitál, szemerkél, taknyolódik. 

Szürke műanyag égbolt. 

A Napot éjszaka leszedték, 

és eladták ócskavasnak. 

Elkenődött felhők. 

A csillagok már letűntek. 

Nincs, aki sztárolja őket. 

A hold is hazavackolt, 

bagóért nem melózik. 

Átható hétfőszag. 

Nyikorgó, rozsdás beindulás. 

Verebek géphangon csiripelnek. 

Mobilodik. 

Az ember lép, rázódik, 

surrog és nyomakszik. 

Előtte a nap. Mögötte a teg. 

Felnéz az égre. 

Keresi a derengést 

Hajnalban valahol valaminek 

derengeni kell. Legalábbis. 

Hajnal. Pitymallás. 

Piros égalj. Szeles idő lesz. 

Kikászálódás a dunnagomolyból. 

Szemdörzsölés, pislantás, 

fogmosás, glu-glu, köpés. 

Torokégető slukkok. 

A kakas felveti taréját. 

Kakaskodik. 

Ébresztőszolgálat. 

A macska lábhoz púpozódik. 

A kuvasz láncot csörget. 

De mi mégis. 

Bődülés, nyihogás, röfögés. 

Orwell. 

Félrerúgott vödör. 

Kinthagyott ruhák a kötélen. 

Lyukas csatornából 

poshadt víz szivárog. 

Az ágon rigó és szarka párbeszéd. 

Jó reggelt, szomszéd! 

Magának is! 

Hajnal. Párállik a tenger. 

Locska fodrok, 

kis teniszlabdák ugrálnak. 

Tengerkék ég. 

Égszínkék tenger. 

Kinyújtózik a Nap. 

Lustán, álmosan. 

Liftbe száll. Emelkedik. 

Feljebb, egyre feljebb. 

Sugárzik. Diadalmas. 

A felhők kezet csókolnak neki. 

Süppedt homokban 

szétszórt kagylóhéjak zörögnek. 

A fény szikláról 

sziklára szökken. 

Összecsukott napernyők, 

egymásbatolt nyugágyak. 

Partra óvakodó medúzák. 

Pihegő hullámok, 

sósmandulaillat. 

Felbúgó hajókürt. 

Közeledő messzeség. 

A nagy víztükör fölött 

kettéhasad a hajnal.

Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, 

a mester, egy lepkére mutatott. 

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 

s a lepke vigan táncolt a napon, 

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… 

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, – 

mi az igazság, melyik lehetek: 

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét 

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! 

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – 

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke 

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán 

valami mégis megborzongatott, 

kétezer évig töprengtem azóta, 

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 

már azt, hogy minden kép és költemény, 

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 

a lepke őt és mindhármunkat én.

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek, 

egy idő óta így: napok, napok. 

S tán nemsokára napokkal se mérek, 

azt mondom: percek és pillanatok.