Apollon Majkov: Téli reggel

Zuhog a hó. Tejes köd terped a mezőre.

Kémények füstje száll fel gomolyogva-dőlve,

beissza a hideg, borostyán sárga ég.

Mereng a szűz lepel alá búvó vidék

felett a nap, veres nappali égi fáklya:

kucsmás házakra lát, erdőn a pőre fákra,

s a jégbe dermedő folyó tükrére lenn.

Bíborba vált a hó ezüstje fényesen:

a halott ágakon, körül a puszta kérgen,

mint drága prém, ragyog a zúzmara fehéren.

Ablakom csillogó jégrózsái megett

e víg reggeli kép felszítja kedvemet;

szeretek csöndesen elnézelődni rajta,

ahogy a falusi nép a telet fogadja;

ott a folyó síkos jegén hány csöpp alak,

szikrázó korcsolyák csengnek, sivítanak;

vadászt sí röptet az alvó erdőbe messze;

amott halász ül a viskóban, tűzre vetve

hálót foldozgat és a lángba pillogat,

s idéz maga elé hajdanvolt napokat.

Lehet bár fénytelen a jégpáncélú ablak,

bent napkelte ragyog és hattyúk rikkangatnak,

hullám dörög s a hab a parton szétömöl,

fölvillan egy mező, egy szélvédett öböl,

a néma éjszakák, mesés zsákmányú távol,

amikor sápatag kévéjű hold világol,

hogy az örvény felett csillogjon aranya,

s gazdag fogás után kísérje őt haza

(Ford.: Kormos István) 

Jakov Polonszkij: Este

Az alkony arany lobogása

szikrázik a hamuszín égen:

mély tűz az üveg sima tenger:

elhallgat a kiürülő part

mentén a kolomp meg a csengő;

a pásztorok éneke messzi

erdőbe hal, éji magányba:

ködből kisuhanva sirályraj

rikácsol elő s tovavillan; -

hintázik a legfeketébb szirt

alján a fehér hab; a ringó

ágy szendere, mint csecsemőt, úgy

altatja; a harmat ezernyi

gyöngyként nyiladozva - üdítve

tündöklik a gesztenye lombján,

s csöppjeiben remeg-izzik

az alkony arany lobogása.

(Ford.: Szabó Lőrinc) 

Jakov Polonszkij: Nézd, milyen sűrű homály

Nézd, milyen sűrű homály

szállt a völgy ölére már!

Az opálos alkonyatban

puha csöndben álmodó

füzek közt dereng a tó.

A sápadt hold láthatatlan,

ködkék fellegeken át

ballag a kietlen égen,

s rézsút, áttetsző-fehéren

szórja párás sugarát.

(Ford.: Pór Judit) 

Victor Hugo: Alkonyra hajlik már az évszak

Alkonyra hajlik már az évszak,

nő a homály, fogy a derű,

a dombra hűvös szárnyú szél csap,

fél a madár, fázik a fű.

Augusztus küzd az őszi haddal;

nem ringat jégmadárt a hab;

egy percet elveszít a nappal,

és egy sugárt a pirkadat.

Némán tapad a mennyezetre

a légy, mint akit csapda zár,

a mint földre hullott hópehelyke,

apránként olvad szét a nyár.

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes) 

Victor Hugo: A vetés évszaka. Este

Ez már az alkonyati óra.

Nézem a kapu küszöbén:

a végső munkafordulóra,

hogy hull a végső, esti fény.

Az árnyék-mosta nagy mezőben

vén embert látok, rongy-ruhást,

barázda-hosszat hinti bőven

az eljövendő aratást.

Hatalmas, fekete alakja

a földeknek fölébe nő,

s a bizonyosság átitatja,

hogy hosszasan fut az idő.

Lép, lép a tág síkon keresztül,

nagy, széles ívben szór magot,

keze nyílik, majd újralendül -

titkos tanú, én hallgatok,

amíg az est, fátylát kibontva,

a felmorajló árnyon át

beleírja a csillagokba

a magvető mozdulatát.

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes) 

Borisz Paszternak: Téli éjszaka

Förgeteg zúdít vastagon

havat a tájra.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

Hópiheraj, mint láng körül

nyáron a lepke,

kerengve az ablakomra gyűl

fehér seregbe.

És borul tőle ablakom

zúzos virágba.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

Remegő árnyék imbolyog

a mennyezetre.

Keresztbefont lábak, karok

sorsok - keresztbe.

És két cipő egymásután

koppan a földre.

És végigcsordul a ruhán

a gyertya könnye.

És zuhan a világ vakon

havas homályba.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

Néha betör egy szélroham,

feléje nyargal,

s a láng szárnyat bont boldogan,

akár egy angyal.

Február zúdít vastagon

havat a tájra.

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

(Ford: Rab Zsuzsa)

Juhász Gyula: Vízkeresztre

Jövének távol, boldog Napkeletről

Három királyok, híres mágusok,

Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,

Kiről legenda és jóslat susog.

Ki született szegényen Betlehemben,

Kit megöletne Heródes király

S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve

Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja

A Kisdedet, ki a jövő királya

S a csillagot, mely homlokán ragyog.

Ő édes, kedves. Bájolón gagyog

S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden

A Szűz Mária vállán megpihen...

Ady Endre: A fekete zongora

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

Pilinszky János: Fáradtság

csendes a nap ma

lassan vánszorog

egyetlen csillagom

úgy érzem

egy padon ülök a téren

vállamra madár száll

fejemben millió vágy és álom

lassan álomra hajtja fejét

a cigaretta lassan elég

az ujjaim között

és már nem emlékszem

szemed színére

a hajad illatára

nem emlékszem

szerettelek-e valaha is

lassú az út hazafelé

hosszú út síneken

buszokon és utakon

de nem tudok

úgy akár egy métert is megtenni

hogy ne gondoljak arra a napra

mikor először átöleltél

és szívemet befontad

a gondok és bánat

jégbe mártja a lelkem

hol vagy most

nem tudom

de ez a nap is

lassan véget ér nélküled

nincs ami felvidítson

mondják

ne csüggedj

nem csüggedek

fáradt vagyok

végtelenül fáradt

tükörbe nézek

és látom

„a világ tenyerébe kalapált szeg,

holtsápadt,

csurom vér vagyok.”

/ Espen Haagensen /

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár, 

repülőgép, amin jár, 

szél röpíti, az a gépe, 

így ül a ház tetejére. 

Ház tetején sok a drót, 

megnézi a rádiót, 

belebúj a telefonba, 

lisztet rendel a malomban. 

Lisztjét szórja égre-földre, 

fehér lesz a világ tőle, 

lisztet prüszköl hegyre-völgyre, 

fehér már a város tőle: 

fehér már az utca 

fehér már a muszka, 

pepita a néger, 

nincs Fekete Péter, 

sehol 

de sehol 

nincs más 

fekete, 

csak a Bodri 

kutyának 

az orra 

hegye- 

de reggel az utca, a muszka, a néger, 

a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter 

és ráadásul a rádió 

mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Petőfi Sándor: A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!

Mert az az ősz olyan gondatlan rossz gazda;

Amit a kikelet

És a nyár gyüjtöget,

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

S a dalos madarak

Mind elnémultanak,

Nem szól a harsogó haris a fű közűl,

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;

Mikor vályú elé

Hajtják estefelé,

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi

A gerendáról, és a küszöbre teszi,

Megvágja nagyjábul;

S a csizmaszárábul

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,

Mert a pince kulcsát

Akár elhajítsák,

Senki sem fordítja feléjök a rudat,

Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,

Egyik fönn a légben magasan kavarog,

Másik alant nyargal

Szikrázó haraggal,

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A rónára halvány ködök telepűlnek,

S csak félig mutatják

A betyár alakját,

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,

Visszapillant a nap a föld pereméről,

Visszanéz még egyszer

Mérges tekintettel,

S mire elér a szeme a tulsó határra,

Leesik fejéről véres koronája.

Nikolajs Kurzens: Minden ugyanúgy...

Holnap reggel ismét felkelünk,

"Jó napot"-tal köszönünk majd újra;

a Nap egünk újra általfúrja

s alkonyatba fordul mivelünk.

Megint minden ugyanúgy marad,

szívünk minden másodpercben dobban,

lelkünket csak nyomja egyre jobban

fájó könnycsepp: elmúlt...még egy...nap...

(Nagy. E. József fordítása)

Jean Claude Ibert: Mert

Mert hitt a virágokban,

a földben, az égben, a tengerben,

a fájdalomban, a régi szerelemben,

mert az életben tévedezett,

mert egyszerű volt és mohó,

és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,

mert ártatlan volt, édes, tökéletes,

mert feláldozta magát a mágusoknak,

mert nem tudta bűnét,

se erényét, se éhségét, se bátorságát,

mert csúnyának látta magát,

és imádkozott a katedrálisokban,

mert a holdra figyelt,

az éjszakára a nyári mezőn,

eszeveszett örömmel nézte a tüzet,

mert boldog volt nagyon,

mert lelke nyugalmas parcellákra

szabta az időt,

mert idegen volt itten,

mert hitt a csodákban,

az igazság szörnyetege egy napon

hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,

hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,

mert szép volt,

mert elege volt

abból a világból, ahol az emberek

nem tudnak emberi nyelven szólni már.

(Pór Judit fordítása)

Mariana Marin: M. M.

A bal tenyerem vonalai kísértetiesen

hasonlítanak a jobb tenyerem vonalaira.

Nem tudom, mit jelenthet mindez a tenyérjósoknak.

Olyan, mintha imádkozva jöttem volna világra.

(Jánk Károly fordítása)

Giovanni Pascoli: A múlt

Viszontlátom a helyet, hol zokogtam:

és megmosolygom most, hogy ott zokogtam.

Viszontlátom, hol egykor mosolyogtam,

s megkönnyezem most, hogy ott mosolyogtam!

(Berczeli A. Károly fordítása)