W. H. Auden: A főváros

Gyönyörnegyed, ahol a gazdagok várakoznak,

várják költségesen a történhető csodákat,

félhomályos vendéglő, szeretők eszik benne egymást,

kávéház, száműzöttek fullánkos pletykafészke:

bájad és berendezésed hatályon kívül helyezi

a tél szigorát és a tavasz kényszerűségét;

a sértett, büntető apa távol fényeidtől,

a vak engedelmesség unalma itt nyilvánvaló.

Zenével, csillogással így mihamar lépre csalsz,

hogy erőinket higgyük határtalannak; és a jámbor,

szórakozott bűnös egy szempillantás alatt

áldozatul esik szíve láthatatlan fúriáinak.

Kivilágítatlan utcákban elrejted a visszataszítót;

gyárakban életek készülnek időleges használatra,

mint gallérok vagy székek; termek mélyén a magányost,

mint a kavicsokat, véletlen formákba préselik.

De az ég, mit fénybe vonsz, izzásod messzire elvilágít

az irdatlan és dermedt vidék sötétségébe,

és mint egy huncut nagybácsi, aki célozgat a tiltott gyümölcsre,

csalogatod éjről éjre földművesek gyerekeit.

(Fordította: Várady Szabolcs)

Fernando Pessoa: Leheletnyi pillanat

Leheletnyi pillanat,

Ugyan mi voltál nekem,

Hogy bennem hagytál egy részt,

Mi el nem múlik sosem?

Évek múltán is fogok

Emlékezni rá, tudom,

Nem tudván már, hogy mi volt,

Hiszen már most sem tudom.

De, bár semmi lenne is,

Egy rész itt marad velem,

Mely üde lesz akkor is,

Ha már nem emlékezem.

(Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)

Maja Boriszova: Ajtót se csapva

Nem akkor megy el, amikor hiszed,

nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,

felkel, nyújtózik, és papucsba lépve

mosdani megy, és fogat mos a csapnál,

aztán a törött kapcsolóval babrál,

újságot böngész a reggeli mellett,

latolgatja a vasárnapi meccset,

aztán egyszer csak megdöbbenve felnéz:

egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”

És aztán... minden megy tovább, mint régen,

nem támad tűzvész az asztalközépen,

és a fürdőszobában változatlan

vékonyul tovább a családi szappan...

És aztán lassan gördül év az évre,

a házban kövült nyugalom és béke,

hanem az asszony fázik, egyre fázik,

nem érti.Pedig minden rendben látszik:

takarékos, józan, derék a férje...

Az ég hideg, s mintha esőt ígérne...

Ő ment el, rég, a napjai közül,

ajtót se csapva, észrevétlenül.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Darryn John Murphy: Emlékezz rám

Emlékezz rám a csöndben,

Mikor az eső ömlik este.

Időzve csillagok alatt

A hajnal első fénysugarát várom,

A szerény hangokat, s a visszhang válaszát.

Emlékezz rám tavasszal,

Mikor kinyílnak a virágok.

Én magam ott leszek a csöndben,

Amely a prérin átvonul.

És melletted leszek én akkor is,

Mikor esténként dől a nyári zápor,

Vezetőd leszek, s szívemmel a láng.

A suttogásom édes, jó tanács:

Ragadj meg percet, órát és napot!

A tiszta pompáról a gondolat,

A suttogás is én vagyok...

Vagyok az ember jó reménye, 

Ez hajtja ma a földgolyót,

Éld hát napod és minden perced,

Gyarló gyengéim ostromold.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Lao-ce:Az út és az erény könyve

67. rész

Nagy az én utam, tudja egész világ,

s nem apad soha:

mert végtelen,

azért nem apad soha.

Hogyha fogyna,

az időben már elfogyott volna.

Három kincsemhez ragaszkodom:

első a szeretet,

második a mérték,

harmadik a tartózkodás

Szeretek, ezért bátor vagyok,

mérték által hatalmas vagyok,

visszavonulok, hát vezető vagyok.

Manapság

szeretet nélkül merészkednek,

mérték nélkül vezérkednek,

tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:

ezért elpusztulnak.

Aki tapintattal vezet hadat,

győzelmet arat;

a szeretettel védekező legyőzhetetlen.

A természet fegyverezi

s a szeretet védelmezi.

(Weöres Sándor fordítása)

Wass Albert: Elkésett szerelmeslevél...

Bocsásd meg, hogy csak ma írom

hozzád e rég várt levelet,

mikor az elfutott időt

már visszahozni nem lehet,

mikor lassan hajlott lett vállunk,

hajunk deres, kedvünk nehéz...

Bocsásd meg, hogy ily nagyot késett,

Szinbád, a vidám tengerész.

Hajómat hullámok dobálják,

ringattak színes tengerek,

tündérek, sellők, boszorkányok

bűvöltek a vizek felett.

vihar tülkölt olykor, s vérszínű

tornádó csalta ki merész

birokra kedvem... s ment, dalolt

Szinbád, a vidám tengerész.

Nem gondol Rád? Ki tudhatja,

mire gondol a csönd a mélyben,

míg fönt orkánok orgonálnak

és bőg a szél, s a gyilkos szélben

árboc ropog, vitorla reccsen,

az élet olcsó, úr a vész...

Így élte életét bolondul

Szinbád, a vidám tengerész.

De olykor, ha leszállt az éj,

hullám pihent s a szelek álltak,

csönd volt s a csillagok feredni

korallos szűz mélységbe szálltak:

mint kit titkos varázslat vert meg,

szíve üres lett és nehéz,

s korlátnak dőlve messze nézett

Szinbád, a vidám tengerész.

S tenger fölött, idő fölött

mint halvány, messzi csillagot,

a csillagpárás éjszaka

egy álomarcot ringatott.

Az arcodat. S felzajlott távol

egy emlék, édes, mint a méz...

Rád gondolt és nagyot sóhajtott

Szinbád, az árva tengerész.

S ma vén hajómon elborongva

ím látod: Rád emlékezem.

Tépett vitorlám rongyait

búcsúkendőként lengetem.

Oly rengeteg sok, amit érzek,

s amit mondhatok, oly kevés:

Csak téged hordott szíve mélyén

Szinbád, a hűtlen tengerész.

Te voltál én, és én Te voltam.

Menekültem, s jöttél velem.

Te voltál, kedves, legelső

s a legutolsó szerelem

S mint koldussá lett vén kalóz,

prédált kincsére visszanéz:

úgy gondol ma Rád búcsúzóul

Szinbád, az öreg tengerész.

Mondják: talán még élünk egyszer,

- Ki tudhatja az igazat?

De ha így lesz, új életében

örökre melletted marad.

Vitorlát bont majd, színeset,

illatos víg szelet idéz,

s dalolva száll tengerre Véled

Szinbád, az örök tengerész.

Ady Endre: Akarlak, hát hazudjunk

Adás, ígéret, tilalom,

Parancsolat avagy alázat,

Ki leszel, mikor újra látlak?

Színed elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,

Harapott szájjal igaz útban

Utálatot is így hazudtam,

Ha így kínálták a szerelmet.

Hát sorsom a komédia:

Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?

Bemázolom az arcom vérrel

Vagy krétaporral, mint kívánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik

A Nap s a napok is úgy múlnak,

Szívek bénulnak s megújulnak

S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia

Akarsz te is majd a szemembe

Nézni ájultan és meredve?

Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el, 

De az idők végéig megmaradnak, 

Mint csillagok ragyognak boldogan 

S fényt szórnak minden születő tavasznak. 

Valamikor szép tüzes napok voltak, 

Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. 

Ilyen nap volt az, melynek fordulója 

Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai 

És lángoló Petőfi szava zengett, 

Kokárda lengett és zászló lobogott; 

A költő kérdett és felelt a nemzet. 

Ma nem tördel bilincset s börtönajtót 

Lelkes tömeg, de munka dala harsog, 

Szépség, igazság lassan megy előre, 

Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz, 

És emlékezve mámoros lesz tőled, 

Tűnt március nagy napja, szép tavasz, 

Mely fölráztad a szunnyadó erőket, 

Mely új tavaszok napját égre hoztad, 

Mely új remények ibolyáját fontad. 

Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, 

Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján

megszakad a tél,

József napján 

eltűnik a szél,

zsákban Benedek

hoz majd meleget,

nincs több fázás,

boldog aki él.

Már közhírré

szétdoboltatik:

minden kislány

férjhez adatik,

szőkék legelébb,

aztán feketék,

végül barnák

és a maradék.

Áprily Lajos: Mit érsz tavasz

Visegrád utcáján megyek,

s köszöntenek az emberek.

S ahogy az évek száma nő,

egyre több lesz a köszönő.

Rám néznek, s külső tisztelet

tüntet ki borzas, ősz fejet.

Autóbuszon egy lány feláll,

s ülőhelyével megkínál.

Maradjon csak - szabadkozom -,

hiszen nem messze utazom.

A szót virtuskodva vetem,

öreg legény, legénykedem.

S ha most völgyembe költözöm,

jön a tavasz, s az is köszön.

Gúnyol? Szeret? Mit mondhatok?

- Mit érsz, tavasz, ha vén vagyok...

Conrad F. Meyer: Rekkenő nap

Nyári nap kilobbant, este lőn,

tompa zajjal hullt le evezőm,

fényes őrök, égi silbakok,

merre, merre késtek csillagok?

Sápadt élet, sápadt azúr te fenn!

Mit susogsz, nád, búsan-szemtelen?

Itt az örvény s az ég messze ott,

mért nem jöttök még ti, csillagok?

Édes, édes hang hív és dalol

szüntelenül a mély víz alól,

menj, te rém s habok, ti csillanók,

mégse, mégse jöttök, csillagok?

Végre, végre megtör a homály,

jaj de vártam! Gyér fény szálldogál,

azt se tudtam már, hogy hol vagyok.

El ne hagyjatok, ti csillagok.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Gustav Falke: Évek múltán

Künn a mezőkön már sötétül,

a telt hold fázva kél,

a hallgató erdő ölébül

borzongva fúj a szél.

Egykor oly boldogan szerettem

az éjet, a magányt,

fukar napokra a szívemben

őrzöm még kincs gyanánt.

Most álmodom a régi álmot,

a halk ábránd kikel,

a vén fán szél sóhaja száll ott,

mozdul a régi hely.

Mennék, ki a mezőkre készen,

a régi úton át

és zárt szemekkel is megérzem

a holdfény mosolyát.

És szellői a hűvös éjnek

arcomba lengenek

s a régi csillagmécsek égnek

csüggedt fejem felett.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Paul Barsch: Dél

Se szó, se szél. A völgy pihen

a dél fehérlő fényiben.

A fű, bokor, virág felett

ólom nehéz álom lebeg.

Kibukkant ott a kábító

színorgiából egy kígyó.

Parázs-szemével messze néz,

úgy látja, mozdul a vetés.

Nem. A kígyó továbboson,

alszik a dél tűzvánkoson.

Az álom ájulatja leng

és csend van újra, tompa csend.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Giosué Carducci: Alpesi dél

A jéghegyen, a szürke és közömbös

sziklán, hol a fehér fény izzva kél,

keményen ül, körötte égszín köntös,

és hallgat és trónol a néma Dél.

Az áthevült fenyő - szellő se rebben -

sasokról álmodik s fején köd ül.

És lenn a citeránál édesebben

kis ér cseveg a vén kövek körül.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Toldalaghy Pál: Hattyúk

A messzi fenyvest már lilára

festette lomha éj keze, 

és ömlik lassan, mint a pára

a fenyőszag, a hűs zene.

Körül az ég sötétkék-tinta

tengere csapkod nyugtalan,

s a vén holdnak, a csalafinta

faunnak tavaszi láza van.

És leng a felhők ferde kontya

és peng a pengettyű-patak:

az enyhe, csillogó habokba

tüzes sugarak ugranak -

és bámulnak, mint kandi gyermek

a kis halak a víz alatt,

felejtik a nagy veszedelmet,

a nagy bendőjű, nagy halat...

A messzi fenyvest már lilára

festette lomha éj keze

és legyezőjét nyitja tágra

s hűsíti arcát most vele,

bár lassacskán a hő is bágyad

s a pisze szellő, a szelíd

leány kifut s a kíváncsi fáknak

meséli bús szerelmeit.

S ámulva jár az ágak nyelve,

ámulva zeng a zöld levél.

Susognak, majd a fáknak lelke

lengve álom-szigethez ér,

és állnak ágat összezárva,

s úgy tetszik a nesz zokog,

zokog, mint az éj hattyúnyája,

ha égi nádasuk lobog,

ég, sistereg és pernye-füsttel

itatja fehér tollukat,

s zokogni kezd a szép, ezüst fej,

és lankad a sok hosszú nyak.