2020. február 1., szombat

Kányádi Sándor: Távolodóban

Távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
fél karnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinni valóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat.

Reményik Sándor: Hópelyhek

Hópelyhek az én álmaim,
Fehérek, haloványak,
Néha eltűnnek-foszlanak,
Alighogy földre szálltak.

Hópelyhek az én álmaim,
Fenn zizegve zenélnek,
Szelíden, árván, félszegül -
Meg ne lássa az élet!

De néha szél jő hirtelen,
Jőnek kemény fagyok
S az ártatlan sok hópehely
Vészjóslón kavarog.

Akkor halomba hullanak,
Mint kísértetek nőnek
S leplük végül elég a föld
Felére szemfedőnek.

És akkor, mintha Istenük
Örök párbajra hínák:
A feneketlen mélybe lenn
Döngenek a lavinák!

Astrid Cabral: Memorial day

Száz év,
és ez az élet
nyomtalanul
egy madár röptévé
lesz.
Száz év,
és ebből a ruhából
már egy egyetlen
egy foszlány,
egy szál sincs.
Száz év,
és az a kevés, amit tudok,
titokká válik.


(Dabi István fordítása)

Serigo Marengo: Fájdalomfantázia

Egy friss vizű folyóra gondolni,
ami a sivatagban folyik,
a csodára, ahogyan
a homokbuckák lábaival játszik
a víz, örvénylik és permetet hint.

Az ezernyi nyomra gondolni,
amiket az ember a homokban hagyott
s a tenger rögtön elmosott.

Oly szép dolog ilyesmire gondolni,
mert eltűnik a fájdalom,
ami tüzes kőként sütöget.

(Dabi István fordítása)

2019. november 24., vasárnap

Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő

A férfi

Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,
mint csonthéjából gyönge osztrigát.
Körülöleltem csípőjén a földet,
és azt hittem: odaadta magát.

A nő

Fölém hajolt, mint sűrű felhő.
Villódzott, míg a számra lelt.
Forró keze bőrömre simult,
és azt hittem, hogy megölelt.

József Attila: Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy,
szaladsz, akár a reggeli szél.
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat,
és most tisztábban világit
kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
veszek takarót vaságyamra.
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az szegénységemhez,
aki szeret téged,
és az Úr is szereti nagyon,
és engem is szeret az Úr,
nem jön soha nagy fényességgel,
nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,
akik nagyon kivánnak látni téged,
és nagyon szépen néznek majd terád.
Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,
nem tépem le rólad a kabátot,
és elmondom mind a sok tréfát,
mert sokat kieszeltem azóta,
hogy te is örülj.
Majd elpirulsz, lenézel a földre
és kacagunk hangosan,
hogy behallatszik szomszédunkba.
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,
és fáradt, összetört álmukban
majd elmosolyodnak ők is.

2019. november 23., szombat

Giovanni Pascoli: Tenger

Tárva az ablak s a tengert kémlelve
villogó csillagok, fodros hullámok
imbolygó látványa tárul szemembe.
Hívó villanásra dobbanás felel.
Ím, sóhajtozik a szél, lehel a vízzel:
a tenger felett szép ezüst híd ível.
Híd vetve derűs tengervíztükörre
Kinek emeltek, hová vezetsz? Merre?

(Tamás-Tarr Melinda fordítása)

Ady Endre: Dalok a labdatérről

I.
Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.
Kövér könnyel, sóvár vággyal
Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Labdát vernek víg-feledten,
Csak úgy kussoltat a sors,
Mindig engem, mindig engem.

II.
Ni, most a labdatéren
Milyen gyorsak a fiúk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
»Fiacskám, meglátod majd,
Lesz egy nagy labdajáték
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labda
S rikoltsz, mint egy víg rigó
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod:
Így van ez jól, fiacskám.
Régi hét fiuk közül,
Íme, engem tartott meg
A fő-fő Labdaverő
S a többit szépen, ifjan
Kiverte a játékból.«
Igy szólnék utódomhoz.
De bár bejártam százszor
A régi labdateret,
Nem lelem, nem találom.
Talán más most a világ,
Nincs játékból kitudott
Csenevész, sárga fiú.
Pedig, nagy Labdaverő,
Én titkos, nagy Jehovám,
Úgy szeretném az ilyet
Mindet összegyűjteni
S egy vígságos játékban
Egy utolsót játszani.


2019. október 1., kedd

Francois Villon: Ellentétek balladája

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad és kitaszít a világ.

( ford.:Szabó Lőrinc )

2019. szeptember 18., szerda

Juhász Gyula: Ne bántsátok a lombokat

Ne bántsátok a lombokat:
Susogta George Sand a halál előtt.
Nem értették meg, én megértem őt.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben,
Hadd ringassák a békés fészkeket,
Küldjék magasba a rigók dalát.
Hadd boruljanak össze boldogan,
Ha alattuk a szerelem tanyázik,
És hadd terítsenek álompalástot
Az élettől elfáradt vándorokra.
Ne bántsátok a lombokat,
Hadd játszanak alattuk gyermekek,
Akik az első lépést most teszik,
Tipegve ismeretlen cél felé,
És hadd pihenjenek meg a halottak
Zöld sátraik alatt a rögök ágyán,
Ne bántsátok a lombokat, ti élők!

Mihail Lermontov: Kaukázus

Gyermekkorom elmúlt, a sors szele rég
Oly messze vitt tőletek, déli hegyek -
Emlékem örökre közétek vezet,
Édes, honi dalként szeretlek, te szép
Kaukázusi rengeteg!
Ifjan veszítettem el édesanyám,
De a rózsaszín este, ma arra lebeg,
Hangján susog egyre föl, érzem, a sztyep
S szívem ottfeledem csúcsaid magasán,
Kaukázusi rengeteg!
Mily boldogan éltem e vad hegyeken,
Öt éve, s a vágy tüze mind hevesebb,
Ott láttam először a mély szemeket,
Tekintetük egyre idézi szívem:
Kaukázusi rengeteg!

(Vidor Miklós fordítása)

Wass Albert: Nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
„A Nyár! a Nyár! a Nyár!”

A Nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.
Szél megtorpant. Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt
nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A Nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt:
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.

Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e a szélben hogy suhog a nád,
ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se vizekben rengő csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt?

Láttál-e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon,
a vándormadár hogy mit üzen?

És nádi széna volt-e párnád,
millió béka a muzsikád,
imbolygó bagoly régi barátod,
nyársonsült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz,
s a nádason átrepül az álom,
és rád-sóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.

Dsida Jenő: A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?

2019. augusztus 27., kedd

Derek Mahon: Elhagyott raktárhelyiség Wexfordban

J. G. Farrellnek
"Jussunk eszükbe mi, törékeny
lelkek az aszfodéloszok közt.
[Szeferisz – Mythistorema]"

Akadnak oly helyek még, hol gondolat terem –
Kisarcolt perui bányák, mikor már
Lassú enyészet mállasztja őket,
Örökre bennük rekedt a visszhang
S vadvirág reszket a liftaknában,
India palotái, melyekben táncot jár a szél
S bizonytalankodón egy-egy ajtó becsapódik,
Csurig telt víztárlók mögött a mészkőüregek,
Hova elásott csontért kutya sompolyog éppen;
Ilyen elhagyott volt a raktár Wexford megyében,

A kiégett hotel alagsorában, hol
Fürdőkádak, mosdókagylók között
Kulcslyuk felé ezer gomba tülekszik.
Ez az egyetlen csillag az ő égboltjukon,
Avagy egy kinti csillaghoz keret.
Mi mást tehetnének, mint vágyakoznak?
Rododendront sok nappal megelőzve,
Míg forgott csak a Föld ködgomolyként kerengőn,
Lesték a károgó varjúpanaszt az erdőn.

Várnak növényi párák bűzhödő
Szagában a polgárháború óta,
Midőn a birtokától megfosztott gombatermelő
Lépte a kavicsos úton tovacsikorgott.
Sosem tért vissza, s azóta a fény
Csak itt süt az eső-rozsdállta kulcslyukon.
Pók sző hálót, gombát poroz a légy,
Tán naponként hallják, hogy hull a vakolat –
A semmiből valami kiáltás jelét,
S ahogy az út végén gázt ad egy kamion.

Volt itt halál is, vértelen hús omlott
A földbe, melyből egykor vétetett;
Kélt lidérc is belőle, s mindent átható
Áporodott lég, förtelmes latyak.
S nyúlászkodón az ajtómentiek
Törtetnének: „Helyet! Helyet nekünk!”
A többi, félhomályban szertehányt
Tárgyak, tört virágcserepek közt nyögve ráng,
Hogyan jutna végre közelebb,
De sorsa csak a furcsa, ágasló póz marad.

Látogatók híján félszázadnyi sötétben –
Szánalmas készülődés: kattan-e
A zár, nyikkan-e ajtó. Mágus holdlakók,
Volt-rezsim rizsporos bebörtönzöttei,
Pókhálós torkú, háromfele vált, aszott,
Álmatlan nép, melyet csak egy kísérteti
Sikoly riaszt, akár a kivégzők tüze,
Fölvillantván, még így is az élet lüktet itt.
Bár puha testükön féreg lakmározik,
Törékeny fejük bízón emelnék fölfele.

A maguk néma módján mind esdeklenék,
Tegyél az érdekünkben valamit,
Az ajtót legalább ne csukd be újra künt.
Treblinka, Pompei mártírjaiképp
„Ments meg minket!” – kiáltoznák feléd.
„Ne maradjunk Isten árvái itt,
Sötétbe, kínba hullva, hisz nekünk
Is volna mit megélnünk.
Te, fénymérős, ki könnyed kanyarral idejöttél,
E jámbor küszködést ne hagyd elvesztenünk!”

(Fordította: Fodor András)