2022. április 16., szombat

Lord Alfred Tennyson: Fordulj keletnek, drága Föld

Fordulj keletnek, drága Föld,
hagyd a nap narancs alkonyát:
a fény eleget tündökölt,
szent csillag, fordulj most tovább,
míg csak fekete vállaid
fölé nem hág ezüst húgod:
a völgyben , mint tükre ragyog
két szem és rajtam őrködik.
Ó, vígy magaddal, szállj, ne késs,
meríts új csillagok elé:
vígy esküvőm reggele és
aztán a boldog éj felé.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Petőfi Sándor: A csillagos ég

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most ujjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú itélet,
Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Giuseppe Ungaretti: Föld

Feltündökölhetne a sarlón
valami csillogás: a lárma
erősödhetne, s enyészhetne lassan
barlangok öblén, és a szél vörösre
marhatná két szemedet, mintha sóval...
Hallhatnád mélyvízbe gerincét
roppanni elsüllyedt hajóknak,
prédája szöktén dühe gerjedt
sirályt a víztükörre csapni...

Búzával: éjekkel napokkal
teli két kezed mutattad,
s anyagtalan titkos falakra
festetten pillantottad meg az ősi
tirrén delfineket - de aztán
hajók nyomán repültek élve.
A nyughatatlan feltalálók
hamvából vagy ma is föld.

Suhoghatnának gyöngéden olajfák
elalvó pillangókat felriasztva
hirtelen -
holtaknak maradsz éber jelenése,
álmatlan jelenléte messzieknek
hamvak ereje-árnyak
sebes remegésében az ezüstnek.

Hadd bömböljön a szél tovább is,
pálmáktól tölgyekig a zúgás
ejtsen örök kétségbe - néma
kiáltása a holtaknak erősebb.

(Ford.: Rába György)

József Attila: Rövid óda a kelő Naphoz

Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.


Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
Rég-pogányosan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok előtted.


Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
Élni meg élni!


Ősapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már,
S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Friss-vizű kancsóm.

2022. április 11., hétfő

Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenesaljától

Messze sötétedik már a Ság teteje,
ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
szülőföldem, képedet:
megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kéklő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet..

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását,
s ácsorgó ajakam első mosolygását,
szülém forró kebelén:
ti láttátok a víg gyermek játékait,
a serdülő ifjú örömit, gondjait,
éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek:
elmegyek: de szívem ott marad véletek
a szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
a szerencse karjain:

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
mint Magellán gályái.

Ó, gyakran a szívnek édes ösztöneit
s tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
e bújdosó csillag ezer orkánait
bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
messzebb járnak szemeink:
bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
s későn hullnak könnyeink.

France Preseren: A tölgy, amelyet földre dönt a téli vihar

A tölgy, amelyet földre dönt a téli
vihar, ha a tavasz sugára int,
itt-ott kihajt, kilombosul megint,
míg maradék erőit fel nen éli.

De végleges segítség nincs, s amint
az erdő újra köntösét cseréli,
nem hajt ki már a fény hiába éri,
hever mohó napok prédájaként.

Így áll előtted, sors, a félhalott,
ki nemrég büszkén magasult az égre
s kit földre tört ellenséges karod.

Ha lassú is, bizonyos már a vége,
élete lángja napról napra fogy,
míg tápja nem lesz, s kész kihunyni végre.

(Ford: Lator László)

Jules Supervielle: Egy pálmafa születése

Láthatatlan és súlyos ez a lélek,
a mélyén pálma lenne valami,
szép óhaj ível, sürgős büszkeségek
lobbannak és nem szűnnek rajzani;
nem rejtőzhetik tovább ez az orca,
valóságba lendül át a vágy,
s terét betöltve, léttől ittasodva
magasba szökni lásd a pálmafát.
A törzse szép sudár, a levelek
dús bokrétája tele tiszta fénnyel
s ő, kapaszkodva falánk gyökerével,
merészségtől még mindig remeg,
míg egy madár, hogy igazolja létét,
lombjába rakja boldogsága fészkét.

(Ford.:Rónay György)

Johann Ludwig Tieck: Az erdő

Águnk koronája
a szabad, magas ég,
s így dús ragyogása,
lágy fénye miénk:
ujjunk, meg a gallyat, s lombját
játszó szellők telizsongják,
s zeng benne madár elég,
száz gyökeréig boldog, víg e vidék.
Ringunk, susogunk, fuvolázunk,
mennybolt kék íve a sátrunk,
s minden pici szél a barátunk.
Szép tavasz!
Szép tavasz!
Gyere, üdv neked alkonytájt s korareggel,
s üdv újra napestig:
jöjj, ember, búd feledd el
árnyuk enyhén, hol üdül, ki lefekszik.

(Ford: Csengery Kristóf)

2022. április 1., péntek

William Butler Yeats: A vándor Aengus éneke

Fejem tüzelt, kimentem a
Nagy mogyoróbokrok alá,
Egy vesszőt lehántottam és
Szamócát kötöttem reá;
S mikor a fehér lepke szállt
S szikráztak lepke csillagok,
A folyóból bogyós botom
Egy ezüst pisztrángot fogott.
 
A földre tettem: de mikor
Szítani kezdtem a tüzet,
Zizzent mellettem valami
És hallottam a nevemet:
A hal tündérré változott,
Hajában friss almavirág,
Nevemet mondta s elfutott
A levegő fényein át.
 
Öreg vagyok már, jártam a
Sivatagban s a dombokon,
De kifürkészem, hova ment,
S kézenfogom, megcsókolom;
S virágok közt járok, s nekem
Termi majd örök ég alatt
Szép ezüst almáit a hold,
Szép arany almáit a nap.

(Ford: Szabó Lőrinc)

2022. március 31., csütörtök

Dylan Thomas: Páfránydomb

Még ifjú voltam, könnyed szív az almafák tövén,
Daloló ház körül vidám, ha már zöldellt a fű,
S a völgybe lógtak csillag-éjek.
Fölhágnom aranylón
Hagyott az idő, a sugár-szemű,
Szekéren almavárosok hercege voltam én,
S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon
A lombot, árpát, százszorszépet
Tova a széllel-ömlő fény-folyón.

Még zöld vagyok, a gondtól száz, csűrök közt hírhedett,
Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom.
Az egyetlenszer ifjú napban
A nagyirgalmú sors
Aranylón élni engedett.
Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom,
Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol, s:
a szent folyón az ünnep lassan
Tovavonul csörgetve kövecset.

A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét
Boglyai mint a ház, a kémény-zene gyönyörű,
És játék, csupa lucskos harmat,
És tűz, zöld mint a fű,
És esténként jámbor csillagok,
S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét,
Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sűrű
Kazal repül, s paripa hajzat
villámként felragyog.

Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó,
Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán,
Fénykertben Ádám s szűze trónol,
Az égbolt újra egy,
Épp most kerekült ki a napgolyó,
A fény hajdani születése így történt talán.
Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy
Nyihogó smaragd istállóból
Megbűvölten a ló.

Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső
Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virul,
A folyton megszülető napban
Futkosok oktalan,
Füvek fölött ábránd hajt magasan,
Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő,
Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull
Irgalmából, dalolva lassan,
Zölden, aranyosan.

Nem bántam én, hogy az idő, a báránykafehér
Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von,
A hatalmasra növő holdba,
s hogy míg hazafelé
Hajtok: hallom, a föld, s idő elrepül,
S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major.
Ó, ifjú voltam, áldott szív, s az idő végzetül
Megtartott zölden s haldokolva,
Mert láncban is tengerként zengtem én!

(Ford.: Nagy László)

Guillaume Apollinaire: Kikericsek

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítanak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág.
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik.

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint reben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő rétet mindörökre.

(Ford.:Radnóti Miklós) 

Heinrich Heine: A lótuszvirág menekülne

A lótuszvirág menekülne
a nap pompája elől,
feje várakozva lecsuklik,
álmodva az éj fele dől.

A hold az udvarlója,
fényével keltegeti:
s ő ájtatos virágarcát
bízón kitakarja neki.

Virul, izzik és virágít,
s némán a magasba mered:
szerelemtől, gyötrő vágytól
sír, illatozik, remeg.

(Ford: Tandori Dezső)

Robert Herrick: A százszorszépekhez

Korán van még, ne húnyjatok,
Az este bús szeme
Ott fenn a búcsúzó napot
Se börtönözte be.

Nem nyílnak még az estikék,
Nem nő az árny hada,
Nem tündöklik mint násfa még
A pásztor csillaga.

Ha majd behunyja Júliám
Is éltető szemét,
Választ a föld, hogy mit kíván:
Halni vagy élni még.

(Ford: Vas István)

Thomas Hardy: Az utolsó krizantém

Miért csak most bontja ki még
Rezgő tollazatát?
A vörösbegy most sírja énekét,
S meghal minden virág.

E nap már minden levelet
És bimbót szólított,
Hogy virágokért többet nem tehet -
Mért nem akkor nyitott?

Lázas volt s mégse sietett
A sürgetés szerint,
Csak most, mikor levéltetemek
Hullanak, s a nedv nem kering?

Elkésett szépség, maga van,
A tündöklés oda.
Mi várja? didergeti zordonan
Az ősz vad vihara.

Vagy késlekedni volt oka,
Az ostoba remény,
Hogy ily gyöngéd-víg virághoz a
Tél sem lehet kemény?

- Úgy szólok, mintha szirmait
Ész hajtaná, pedig ez
Csak egy maszk a sok közül, amit
A Nagy Arc magára vesz.

(Ford: Vas István)

Pavel Matev: Fáradt folyók

Fáradt folyók az ősz alatt
igérnek tán késői boldogságot.
Taposták nők a partjukat,
szeszélyek, tébolygások.
A csillagok már mind kihűlve délen,
süketnéma a fűz, mert lombtalan,
de érzéseim újra élem,
de lábam nyoma nem fakul,
húsz évem nem lett nyomtalan.
Sárgán a víz előre lendül,
tán vonzza ismeretlen gyűlölet?
Te gúnyt űzöl a szerelemből,
későn, akár egy tréfát, neveted.
Jártam én mű-nap alatt fény-úton
és esküvésem eregettem szélnek,
de az erőtlen szívek, én tudom,
fabatkát érnek,
akár a hamis pénzek.
Boldogság?
Megbocsátok már neked,
nemesen megitéllek.
Az emberek, ha bánatot nem érnek,
szegények, mint a meddő özvegyek.

(Ford: Nagy László)