Még ifjú voltam, könnyed szív az almafák tövén,
Daloló ház körül vidám, ha már zöldellt a fű,
S a völgybe lógtak csillag-éjek.
Fölhágnom aranylón
Hagyott az idő, a sugár-szemű,
Szekéren almavárosok hercege voltam én,
S mint hadvezér dicsőn vezényeltem egy szép napon
A lombot, árpát, százszorszépet
Tova a széllel-ömlő fény-folyón.
Még zöld vagyok, a gondtól száz, csűrök közt hírhedett,
Éneklek boldog udvaron, s major az otthonom.
Az egyetlenszer ifjú napban
A nagyirgalmú sors
Aranylón élni engedett.
Én zöld vadász, arany gulyás, tinóm riogatom,
Kürtömtől hegyi róka-had hidegen fölcsahol, s:
a szent folyón az ünnep lassan
Tovavonul csörgetve kövecset.
A nappal csupa futkosás s pozsgás derű, a rét
Boglyai mint a ház, a kémény-zene gyönyörű,
És játék, csupa lucskos harmat,
És tűz, zöld mint a fű,
És esténként jámbor csillagok,
S míg hazahajtok, a majort a bagoly hordja szét,
Látom a holdon át: lappantyú száll, az éj-sűrű
Kazal repül, s paripa hajzat
villámként felragyog.
Fehér az ébredés, a major harmat-ragyogó,
Vándorként megtér, hars kakast hoz válla tűzfalán,
Fénykertben Ádám s szűze trónol,
Az égbolt újra egy,
Épp most kerekült ki a napgolyó,
A fény hajdani születése így történt talán.
Forog a tér s meleg patásan fénymezőkre megy
Nyihogó smaragd istállóból
Megbűvölten a ló.
Boldog vagyok, fácánok, rókák pázsitán dicső
Vadonatúj felhők közén a szív tágul s virul,
A folyton megszülető napban
Futkosok oktalan,
Füvek fölött ábránd hajt magasan,
Azúr munkámnak élek, s nem fáj, hogy zeng az idő,
Fordul sokat s keveset ád s a gyermek majd kihull
Irgalmából, dalolva lassan,
Zölden, aranyosan.
Nem bántam én, hogy az idő, a báránykafehér
Napokból kezem árnyát fogva fecske-mennybe von,
A hatalmasra növő holdba,
s hogy míg hazafelé
Hajtok: hallom, a föld, s idő elrepül,
S rávirradok: örökre eltűnt gyermek és major.
Ó, ifjú voltam, áldott szív, s az idő végzetül
Megtartott zölden s haldokolva,
Mert láncban is tengerként zengtem én!
(Ford.: Nagy László)