Ady Endre: A tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Juhász Gyula: Bölcsen és derűsen

Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, nem remélni,
Haláltól se félni, véle megbékélni.
Temetőbe járni, vígan elsétálni,
Koszorúkat látni
S mosolyogni: utunk oda mily parányi.
Nézni az egekre, tavaszi mezőkre,
Téli örökzöldre,
Altatóra várva heverni a földre.
Bölcsen és derűsen be szép volna élni,
Élni, mit se félni,
Rövid földi lázat könnyűnek ítélni!

Babits Mihály: Bálterem most az ősz...

Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...
Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.
Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.
Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

Petőfi Sándor: Jön az ősz

Jön az ősz, megy a gólya már,
Hideg neki ez a határ;
Röpűl, röpűl más országba,
Hol jobban süt a nap rája.
Hej, van oka a gólyának,
Hogy más hazát néz magának;
De, galambom, hogy elhagytál,
Nem t'om, mi okot találtál.
Hív voltam én hozzád mindig,
Elejétől utójáig,
Nem volt szivemben ősz, tavasz,
Érted, mint a nyár, égett az.
S vajjon akihez röpűltél,
Nem lesz-e annak szivén tél?
Megeshetik, szép galambom,
Noha neked nem kivánom.
Mert a gólya ha visszaszáll,
Virító szép tavaszt talál;
Hej, de mire te visszaszállsz,
Csak puszta sírhalmot találsz.

Weöres Sándor: Mi volnék

Tűzben fa parazsa volnék,

vízben puha moha volnék,

légben jegenyefa volnék,

földön anyám fia volnék.

Szélben libapihe volnék,

kasban puha csibe volnék,

erdőn galagonya volnék,

otthon apám fia volnék.

Sík Sándor: A legszebb művészet

A legszebb művészet tudod mi,

Derült szívvel megöregedni.

Pihenni, hol tenni vágyol,

Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reménye vesztett,

Csendben viselni el a keresztet,

Irigység nélkül nézni végig

Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe

S hagyni, hogy gondod más viselje.

Ahol segíteni tudtál régen,

Bevallani nyugodtan, szépen,

Hogy erre most már nincs erőd.

Nem vagy olyan, mint azelőtt.

S járni amellett szép vidáman,

Istentől rád szabott igában.

De ezt a békét honnan vesszük?

Onnan, ha ezt erősen hisszük,

Hogy teher, amit vinni kell,

Az égi honra készít fel.

Ez csak a végső simítás

A régi szíven, semmi más.

Ez old fel minden köteléket,

Ha a világ még fogna téged.

Az Úr nem szűnik meg tanítani,

Ezért kell sok harcot vívni,

Idősen is, míg csendesen a szív

az Úrban megpihen és kész vagy

az Ő kezéből venni, hogy minden Ő

S te sem vagy semmi.

S akkor lelked kegyelmes atyja

A legszebb munkát is megadja.

Kezed imára kulcsolod

ez mindennél dicsőbb dolog.

Áldást kérsz szeretteidre

Körülötted nagyra és kicsinyre.

S ha majd munkád betellett,

S a végső óra elközelgett,

Engedsz az égi szent hívásnak,

Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak.

Benedek Elek: Búcsú egy vén vadkörtefától

Elszállott az idő fölöttem.
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled, öreg barátom,
Legjobb barátom!

Mi titka volt ifjú szívemnek,
Te reád bíztam, rejtve benned.
Fészkelni fák hiába járnak,
Nem mondtad el szarkamadárnak,
Csacska madárnak.

Könnyem, ha omlott, letörülted,
Fájdalmaim elszenderültek;
S csak rám hajolt virágos ágad,
Eltűntek mind a balga vágyak,
A bűnös vágyak.

Istent dicsérni hozzád jártam,
Legszebb művét benned csodáltam.
Hol van az ember, ki te nálad,
Vén körtefa, szebbet formálhat?!
Nincs szebb te nálad!

Isten veled, ütött az óra,
Hajolj reám még búcsúszóra!
S amivel Isten úgy megáldott:
Még egyszer hullasd rám virágod,
Fehér virágod!

Benedek Elek: Reggeli dal

Fölébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méhe is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka röppenésre készen.
Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj, madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amíg a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold amíg lehet: ó de szép a világ.

Áprily Lajos: Őszi rigódal

Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán. –
Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,
rég hallgat búbosbanka- s gerleszó.
Ha pártalan s nem várja fészek-öl sem,
miért szól még a megtévedt rigó?
Tán június sugár-illúziója
remegett át a bíbor lomb felett,
s attól dalol a völgy révült rigója
ilyen évszak-tévesztő éneket.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,
köd ül a hangok túlfinom során,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,
egy álom-őszben, álom-fuvolán.
A hangja nem fog mámorral kitelni,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni,
mint az a révült, holdkóros rigó.

Kosztolányi Dezső: Otthon

Van egy fehér, fehér, fehér ház,
ahova néha elmegyek.
Fehér, fehér talpig fehér ház
és benne fehér emberek.
Leverem a port saruimról
ha néha oda elmegyek.
Nem látom őket, ők se engem.
Lecsókolom vak, szent szemük.
Álarc szorítja könnyes arcom,
de könnyeim nem keserűk.
Fehér virággal, puha szóval
lecsókolom vak, szent szemük.
Aztán remegve surranok ki,
sietve zárom a kaput,
hogy ott maradjon, mind a szépség,
ami fehér, meleg, hazug,
hogy még a könnyeim se lássák,
amint bezárom a kaput.

Juhász Gyula: Az ő szerelmük

Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ők ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem...
Lobogó kandalló
Hasábja bug:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!
Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
Tőle ragyog!
Kivettem a részem
Télből, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E letűnt üdvösség
Szent tavasza lángol!

Wass Albert: Egy szellő

Egy szellő jött, nyugatra induló. 
Üzentem vele Néked. 
Talán elér, talán átadja, 
talán megérted. 
Olyant küldtem vele 
mit nem bír el levél. 
Amit elejt a drót is 
amire odaér, 
és semmi hullámhosszon 
nem lelni állomását: 
a szívem dobbanását! 
Egy szellővel 
ma este-tájt 
küldtem valamit Néked. 
Talán elér, 
talán átadja, 
talán megérted...

Sík Sándor: Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel, 
 Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel. 
 Pedig a nyár 
 Lassan lejár. 
 A kardliliom kardja hegye sárgul. 
 Hull a szirom az öntözött virágrul; 
 Lassan elkezdi csomagolni már 
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár. 
Nyár, szép arany nyár, jó meleg, 
 Engedd, hogy szépen kérjelek, 
 Csak egy nagyon nagyon picit 
 Lassítsd lehellet lépteid, 
 Hadd hallgassuk még egy picinykét 
 A vadgalambot meg a cinkét, 
 Hadd ültetünk még egynehány 
 Margarétát meg tulipánt. 
 Hadd legyen még egy csepp nyarunk, 
 Gyomlálni kócos udvarunk, 
 Fáradt szívünkbe gyűjteni, 
 Ami a nyárban isteni, 
 Hogy ködöt, esőt megelőzve 
 Suhannánk át a sárga őszbe, 
 A sárga csendbe, 
 Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Várnai Zseni: Anyám az őszben

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.
Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.
Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.
Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.
Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.
Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,
szárazág-bottal köhécselve jár,
lába nyomán vadvizek fakadnak,
s zörren a szélben a tengeriszár.
Szeme sarkában ezüst pókháló,
s a fény az arcán öregesen nevet,
ha kong a hordó, és csordul a must
nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.
Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,
aszott kezére dérharmat tapad,
ruhája régi pompáról beszél,
színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.
Öreg tarisznya húzza a vállát,
melyet vinni már alig-alig győz.
Sírón susog a nádszál utána,
nyár végi úton ott ballag az Ősz.