Tu Fu: Ének egy festményről

Cao generálisnak

Ki hadakat vezettél s Vej ura, Vu az ősöd,
nemes tisztséged múltán most még nemesebb lettél:
a hódítók elmúlnak és minden merészségük,
de szépség mesterére sose borul jeges tél.
Az ecset csínját-bínját Vej úrnőtől tanultad,
Vang Hszi-cse nyomdokába így léptél másodiknak,
művészetedhez hűen nem törődsz az idővel,
melletted vagyon és hír, mint felhők, tova-úsznak.
A nagy császárt szolgáltad a Jó Kezdet korában,
vele gyakran időztél Déli Szél Udvarában;
a nagyokat sorjában elhagyta már az élet:
ecseted őrzi őket a Hírnév Csarnokában.
A hűség füzérével a jókat koronáztad,
övükben nyílvesszőkkel festéd a katonákat,
és császárod sok ősét oly-módon örökítéd,
amint csatából jönnek s őrzik a harci lázat;
s a császár paripáját, kedvenc Jade-virágát
hányféle mozdulattal festette a csodálat!
Egy nap a vörösmárvány lépcsősoron vezették,
közeledett az este, árnyak körüllebegték;
s megparancsolták néked: most folytasd mesterséged!
életeddé sűrűdött a selyem és a festék.
És sárkány-ráród akkor, szinte mennyből ugorva,
a földi paripákat ezerszer felülmúlta:
új Jade-virág nézett a nagy feszes selyemről,
másik a lépcsősorról, egymásra csodálkozva.
Mosollyal, adománnyal jutalmazott a császár,
mandarinok s lovászok ámulatában álltál.
Hű tanítványod, Han Kan, iparkodik nyomodban
és elles minden mozgást, tartást a paripáknál,
de míg a húst lefesti, a csontot elfelejti:
a legremekebb ló is élet s lélek híján áll.
Te, túl az ügyességen, isteni festő lettél:
nagy, teljes férfi-sorsot, nem csak lovat festettél;
s ugyan hová jutottál? zűrzavarban bolyongva
szürke járókelőket festesz meg hébe-korba.
Csak a szemük fehérét villantják remekedre,
bizony senkise tisztább s ágrólszakadtabb, mint te;
a rég-múlt sok írását idézem tanuságul:
mindig keserves sors jut az igaz művészekre.

(Weöres Sándor ford.)

Conrad Ferdinand Meyer: A sixtusi kápolnában

Homályba ködlik fel a kupola,
lent Michelangelo töprengve ül,
izmos kezében nyitott biblia,
kis lámpa fénye lobogja körül.

Mintha vendége volna, hangosan
beszél az éjfélbe valahová,
mintha egy földöntúli hatalom,
majd szinte mintha ember hallaná:

„Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat,
ötször formába zártalak vele,
fénylő palásttal borítottalak
s testet adtam neked, mint az Ige.

Napoktól mindig új napok felé
repülsz és vad lángvihar a hajad,
festményemen választottad elé
ereszkedel s irgalmas szivü vagy!

Hitvány erőm ilyennek alkotott:
s hogy le ne győzzem művészetedet,
gyúrj át képedre — szenvedély vagyok -
gyúrj át, hogy tiszta és szabad legyek!

Sár adta az első ember anyagát;
az enyém zordabb... Mester, vedd elő,
ami itt kell: jöjjön a kalapács...
Szobrász-Isten, sújts! Én vagyok a kő!"

(Szabó Lőrinc ford.)

Kányádi Sándor: Valami készül

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap,
és úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

Dylan Thomas: S nem lesz rajtuk úrrá a halál

S nem lesz rajtuk úrrá a halál,
Eggyé válik csak, mind ki meghal,
A nyugvó Hold, s a szél lakóival,
Egy-fényű lesz a csillagokkal.
Porladhat letisztult csontja bár;
Ha őrült volt, esze újra fitt,
Ha tengerbe fúlt, felbukkan megint.
S szeretőket ugyan magába zár,
De nem lesz rajtuk úrrá a halál.
 
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
Ha kell tenger-áramok alatt,
Hosszan, zokszó nélkül nyugszanak;
Kínpadon, hol engednek inak
Nem törnek meg, s kerékbe törve sem;
Hitük imádkozó kezükkel kitéphetik,
Testük egyszarvú bűnök böködhetik,
Szakadhat minden, de ők sosem
S nem lesz rajtuk úrrá a halál.
 
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
Bár nem hallják, ha sirály rikolt,
Se hullámot, partot csapkodót,
S virágot, mely felvetné fejét
Ha bimbót verdeső eső rátalál;
Döglöttek bár; düh-dermedt szegek,
De hírnevük, átfúrva százszorszépeket
Napra tör, míg lesz Nap egyáltalán
S nem lesz rajtuk úrrá a halál.

(Rossner Roberto ford.)

Fjodor Tyutcsev: Megbékülés

Tovazúgott a vihar. Füstölög
a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.
Az erős ágak friss zöldje fölött
remegő, kék csík csavarog az égre.
De már éled az erdő, a csalit:
dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny.
S nagy ívével nekitámaszkodik
az ormoknak a tündöklő szivárvány.
 
( fordította: Szabó Lőrinc)

Rainer Maria Rilke: A szökőkutakról

Nem tudtam ennyit a szökőkutakról,
e képtelen üvegfákról sosem.
Szólhatnék róluk, mint a könnypatakról,
amit nagy álmoktól megszállva egykor
ontottam, majd feledtem bűnösen.
 
Feledtem hát, kezét mint nyújtja gyakran
az ég sokaknak, gondban, zűrzavarban?
Páratlan nagyszerűt tán sohse láttam
az ősi park kaptatóján, a halkan,
reményhozón közelgő alkonyatban,
az idegen lányok sápadt dalában,
amely már túlcsordult a dallamon,
s valóvá változott, hogy szabadon
tükröződjék a tág szemű tavakban?
 
Mi a szökőkutakkal összekapcsol,
föl kell idéznem emlékeimet,
s a leborulás súlyát érzem akkor,
amelyben viszontláttam a vizet:
s tudok ágakról, melyek földre néztek,
hangokról, melyek apró lánggal égtek,
tavakról, mik balgán a partszegélynek
vonalát szajkózták, s görbék maradtak,
esti égboltokról, melyek nyugatnak
üszkös erdőitől eltávolodtak,
s másképp domborultak és alkonyodtak,
mintha csalódtak volna a világban…
 
Feledtem hát, hogy megkövült magányban
él a csillag, s szomszédjához mogorva?
Hogy a világok csak a zokogásban
társak a térben? – Tán az égnek orma
miénk, ott élünk más létekbe fonva,
s fölnéznek este ránk. Talán gyakorta
dicsérnek minket költőik, s fohászok
szállnak felénk. Tán ismeretlen átkok
célpontja vagyunk, melyek sohse fognak,
szomszédai egy istennek, akit
szintünkön vélnek, míg árván zokognak,
kiben hisznek, s kiből kijózanodnak,
s képmása annak, ha lámpásaik
őt kutatják, s tűnő, hatástalan
fényük szórakozott arcunkon átsuhan…
 
(Kálnoky László fordítása)

Babits Mihály: Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?
 
Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,
 
kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé
 
emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.
 
Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.
 
Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.
 
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.

Arany János: Hoc erat in votis

Ez volt vágyam netovábbja,
Hogy ne légyek senki bábja;
Kötelesség vampyr-vádja
   Ne háljon mindig velem:
Gondolám, majd egy kis birtok
Vételére pénzt szorítok,
Ott el-űltetek, s el-irtok;
   Új erőért, mívelem.

A csatából, bár nyomorral,
Fél-kézláb, de ép gyomorral
   Hazatérni - győzelem.

S bárha nem lesz rajta kastély,
Kenyerében sem kakastéj;
Sőt kopasz nyár, zord havas tél
   Több mint tavasz és zefir:
Semmi légvár! semmi ábránd,
Mi a jelenből tovább ránt,
S űzve tarka szép szivárványt
   Mindig a jövőbe sír!
Boldog az, kit a ma-hozta
Örömétől meg nem foszta
   Sem a holnap, sem a hír.

Nézni - oh, mint egykor régen -
Ami szép van földön, égen;
Boldog első gyermekségem
   Otthonos vidékeit;

Arany János: Barátomhoz (Petőfihez)

Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
S mily szívesen fogadnék szót neked!
De átkozott gebe az a Pegaz,
Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.

Tegnap már mintha írni kezdenék,
Egészen a tollrágásig menék,
De, varjú tépje meg a rossz lovát,
Hiába biztatám, hogy: co tovább!

Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán
Egy kis Petőfiség ragadna rám:
Lekarcolék egy pár "hozzá"-t, "felé"-t,
Csuklott a múzsa s rámrivallt: "elég"!

Mit is haszontalankodom vele,

Mikor szivem zsibajjal van tele.

Vendége jött s avval sok a dolog,
Minden kis érzelem sürög-forog.

Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,

S egymásba ütközik minduntalan.

De nem csoda, a szív vendége nagy
S igen kedves neki, mert az te vagy.

Mihai Eminescu: Száz árbóc közül

Száz árbóc közül vajon hány
   Éri el a messzi révet,
Össze hányat tör az orkán,
   Szélverések, vízverések?

Célt vajon a délre húzó
   Madarakból hányan érnek,
Hányat fojtnak mélybe zúgó
   Vízverések, szélverések?

Kövess eszmét, hajkurászd a
   Jószerencsét; utolérnek,
Mindenütt nyomodban járva,
   Szélverések, vízverések.

Meg-nem-érthető magosság
   Marad, amit zeng az ének,
Száll örökkön, morajozzák
   Vízverések, szélverések.

(Kányádi Sándor ford.)

Wislawa Szymborska: Vermeer

Amíg a rijksmúzeumbeli festett

szolgáló csendes figyelemmel

nap mint nap áttölti a tejet

korsajából egy edénybe

a világ nem érdemel

világvéget.

Ábrányi Emil: Él a magyar...

 Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen… ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát –
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

William Blake: Az Isteni ábrázat

Irgalom, Jóság, Szeretet
S Béke... – hány tört imát
Küldöz e boldog négy erény
Elé a földi gyász.
 
Mert ez a boldog négy erény
A Úr, szelíd Atyád,
És ez a boldog négy erény
Az Ember, a Család.
 
Emberszívű az Irgalom,
A Jóság – földi test,
A Szeretet menny-föld-arcot ölt
S a Béke – földi mezt.
 
Mert aki bármely ég alatt
Fohászkodik, szegény,
Égi-földi formátokat
Imádja, négy erény.
 
Zsidó? Török? Pogány? Szeresd
Az ember-alakot!
Hol Béke s Irgalom lakik,
Az Isten lakik ott.
 
(fordította: Kardos László)

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Wass Albert: Megváltás

Nyögött, csikorgott a célját vesztett világ.
A gyűlölködők gyűlölködtek.
A gyilkosok gyilkoltak.
A csalók csaltak, a lopók loptak.
Bánatában elbujdosott az Isten.
Szem-pillantás alatt megállt a világ.
A repülőgépek ráfagytak az égre.
A vasutak elakadtak.
Gépkocsik az út sarába fagytak.
Gyűlölködők nem gyűlölködhettek.
Gyilkosok nem gyilkolhattak.
Csalók nem csalhattak, lopók nem lophattak.
Sötétségbe temetkezett
Az egész megveszekedett világ.
Aztán Egyszerre csak
Kigyúlt valahol egy kicsike fény.
Vékonyka gyermekhang énekbe szökkent:
"Mennyből az angyal..."
S az egymagában viaskodó gyermek hangtól
Egyszerre csak visszatért az Isten!
Fölragyogott a nap.
Röpültek újra a repülőgépek.
Zakatoltak a vonatok.
Dübörögtek a gépkocsik.
De csalók nem csaltak többé,
Lopók nem loptak többé,
Gyűlölködők nem gyűlölködtek,
Gyilkolók nem gyilkoltak:
Új életre kelt egy megváltozott világ!
Visszatért medrébe
Az istenadta, isten rendelte élet!