Dutka Ákos: Üzen a szén

Itt ülök fázó, felkavart szivemmel
Kályhám előtt, - s egy vén kosár ölén
Szurokszemével néz reám meredten,
Igéz, elaltat, urrá lesz felettem
S beszélni kezd a Szén:
 
- Évezredek mult titkát rejti lényem,
Szinem sötét, komor halotti gyász,
De iszonyú tűz alszik vén szivemben,
Gyermekgőgöd bár halottnak hisz engem,
Ember, vigyázz!
 
Én őrzöm itt az őserdők haragját,
Elmult világból őrzöm a Napot.
Sötét palástom izzó fényt takargat,
Fényét, hevét az életadó Napnak.
Az alvó tűz vagyok.
 
Szerettelek, te nyughatatlan ember:
Világformáló, épitő erő.
Télen eljöttem melengetni téged,
Kazánok alján lelkem kedvvel égett.
Legyen tiéd a hő.
 
Tiéd a lány: az éltető melegség,
Formálj belőlem ujra életet,
Sötét palástom gyujtsd, szakítsd le rólam
S a millió szin új életre lobban,
Mit testem rejteget.
 
Csodákat szültem néked, földi ember,
Legyen éltedben több szin, több meleg.
Hiába volt! – Te rútul cserbenhagytál,
Gyilkot kovácsolt kezed sugaramnál
S most bőg a fergeteg.
 
Mert rabbá tettél, lenyügöztél engem
és Istened a hideg, holt arany.
S oltárain pocsékolsz te engem,
Hitvány gőgödben mindig telhetetlen. –
Én nem hagyom magam!
 
Én nem leszek a milliók igája,
Az én tüzem az égi Nap fia, -
Melegitő láng voltam, - nem átok
S te gyűlöletet fűtsz velem, te álnok,
Hitvány rög fia!
 
Most fázni fogsz, s az őserdők haragját:
Bolond tüzem a szélnek engedem.
Dilúviális szörnyeket köpök rád,
Földön, vizen, égi levegőn át
A lelked égetem.
 
Kohómba estél. Égni fogsz ölemben.
Gazdag világod minden szegletén,
Amíg kiég a multad sok salakja…
Apám a Nap: az éltetőd akarja
S testvéred, én a Szén.

Thomas Hardy: Egy holdfogyatkozáskor

Hová árnynak a nap rajzolta fel,
A holdon, Föld, egyszínűen mozog
Északtól délig hajló profilod
S zavarhatatlan szépségben ível.
 
Te vagy e szimmetria! Higyem el?
Úgy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy’
Vessem össze e nyugodt homlokot
A kontinensek gyötrelmeivel?
 
A roppant Emberiség ennyi csak?
Kis folt? S Isten sok nagy célja vele
Csak azt a körszeletet tölti be!
 
Csillagmértékkel csak ennyi a lét,
Népek csatái, versengő agyak,
S hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?
 
(Ford: Szabó Lőrinc)

Emőd Tamás: Anyám keze

Anyám kezére gondolok :
- E kéz fehér és keskeny
Ilyen csendes bús női kéz
Itt nincs is erre Pesten.
Közelről szembe sem tűnik,
Csak így, ha messze nézek
Így messze tisztán látom én
A formáját e kéznek.

Olyan szelíd és gyenge kéz,
Áttetsző, mint az este,
Templom fülkébe látni csak
Párját üvegre festve,
Ilyen kézzel tart misztikus
Rózsát a boldog angyal
Szent képeken, színezve lágy
Bársonnyal és arannyal.

Anyám kezére gondolok:
Be lankadt, ó be fáradt,
Hányszor stoppolta meg lyukas
Harisnyám és ruhámat,
A pertlim hányszor fűzte ki,
Ha rá görcsöt kötöttem,
Hányszor fésülte meg hajam,
S én hányszor ráütöttem.

Viaszból megmintáztatom
E kéz formáit egyszer,
Az ágy mellett fog állani majd,
Mint oltárfőn a kegyszer,
És este lefekvés előtt,
Ha megvetik az ágyat,
Kezet fogok csókolni én
Mindig az anyámnak.

E. A. Housman: Fehér az út

Fehér az út, a hosszu út
holdfény-lepett pora:
fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

Rügyet se bont a tar sövény,
az árny mind néma, vak,
fenn kába hold, így járom én
a végtelen utat.

Mondják, kerek ez a világ
s indulj bár messze el,
csak menj tovább, mindig tovább,
s hazádba érkezel.

De míg az út, jaj! visszajut,
messze kell futnia!
Fehér az út, a holdas út
a kedvestől tova.

(Ford.: Tótfalusi István)

Charles Baudelaire: Léthe

Szivemre jer, kegyetlen néma lélek,
imádott tigris, édesarcu rém,
hadd markolom ez illatos sörény
sűrüjét, melyhez nyúlni szinte félek.

Hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzúzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem!

Aludni haj! aludni és nem élni!
A halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni, s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad:
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkjait
s tűröm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át,
s amelyben sohasem volt zárva sziv.

(Ford.: Babits Mihály)

Reményik Sándor: Idővel

Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed,
Te tudod: az örök seb mese csak,
Egy seb ha nyílik, a másik heged,
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő,
A perced ír, az órád irgalom,
Az éveid csupa szent sebkötések,
Vezess, vezess, mi követünk vakon.
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég,
Egyre halkulóbb, estelibb a táj
És révedezőbbek a jegenyék,
Ahogy közelgünk a nagy Csend felé,
Suhanó pici békeangyalok
Nyújtják ki felénk apró árny-kezük:
Úgy múlik lassan minden fájdalom.
Ahogy az élet elmúlik velük.

Reményik Sándor: Föld

Alkonybanyúló, fekete szántás,
Őstelevény Te, szomorú barázdás,
Ki rejted, őrzöd a jövő életet:
Szenteltessék meg Föld, a Te neved.
Szenteltessék meg a Te neved, Föld,
Akiben minden új alakot ölt.
Nyugalomba fordul a szív, az árva,
Kalászba a mag, a halott virágba.
Ki felszívod az esőt, harmatot,
S ajándokul a tengernek adod,
Ki kebled sziklabordái alatt
Fakasztasz zúgó, szent folyamokat.
Kinek szívébe vágyón ereget
Az óriásfa örök gyökeret,
Az emberfecskék fészkét aki tartod,
S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.
Mint anyához a tékozló fiút,
Hozzád hoz vissza minket minden út,
Szemünk, habár a fény tengerét issza,
Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.
Ha Ikarosnak szárnya eltörött,
Te adsz neki még álmot, örömöt,
Rögöt, munkálni arccal napkeletnek,
S göröngyöt, amit majd utána vetnek.

Váci Mihály: Még nem elég!

Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!
Több kell: - a nemzetért!
Nem elég - a Hazáért!
Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
- Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Garai Gábor: Június

Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...

Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.

Reviczky Gyula: Alázat

Ha jó szerencse fölkap és ragad:
Alázattal tűrd, el ne bízd magad.
Ne nézd le, aki lent szerénykedik,
Lehet, fönt ugyanezt veled teszik.
Ész, szorgalom, törekvés bármit ád,
Nem érzed-é százannyinak híját?…
Mert a szerencse szűken oszt javat;
Egy kézzel ád, másikkal megtagad.
Mit ér, ha ad gyönyört és kincseket,
S szíved csak egy virágszálért eped?
Dicsőség koszorúját nyújtja tán?…
De társid mélabú, sötét magány.
Világi jóbul mennél több tiéd:
Annál többet szeretnél bírni még.
A teljesűlés, mint petét a nap,
Kikölti a lappangó vágyakat.
S mire elérted, mi elérhető:
Vár a koporsó, néma temető.
Kincs, hír, gyönyör… ah, mindet itt hagyod,
S legtöbbtől váló kínja legnagyobb.
A mindenség zenéjét hallgatád?…
A temetőben nincs csak némaság,
És hordta bár a tűznapot szíved:
A sír sötét a sír hideg.

Szép Ernő: Felhő

Megláttam egy felhőt
Szép viola felhőt
Olyan volt, olyan volt
Mint a boldog álom,
Szoboszlai kenyér
A hetivásáron,
Gyenge domb a pusztán,
Koszorú a bálon,
Olyanforma felhő,
Olyan teljes forma,
Mint az a te orcád
Teljes Magyarország.

Néztem azt a felhőt,
Halványodó felhőt,
Megállottam, néztem
Odafent az égen,
A rózsás, a füstös
Alkonyatvidéken,
Úgy fájt az én szívem,
Ahogy nem fájt régen,
Néztem azt a felhőt,
Míg a magas szelek
Széthúzták, elhordták,
Volt, nincs Magyarország.

Móricz Zsigmond: Csak megmaradni

A semmibe lezuhanónak
mit ér a csillagok zenéje,
mit ér a rét híme,
az erdők állata,
mit ér a gondolatok ereje,
az évmilliók szózata,
mit ér a hímes perzsaszőnyeg
s a pontos óra a falon,
mit ér a szerelem...
Csak egy kell: 
csak egy perc még!
S még egy
és még csak egy...
csak a percek rebegve könyörgött sora...
Összehúzódni a semmiségig: 
De megmaradni,
csak megmaradni,
az Élet ruháján sejtporul... 

Wass Albert: Leszállt az alkony

Leszállt az alkony s egy gyenge szellő
Tündér-rózsát hintett az égre,
Fülembe suttogott egy bús mesét,
S tova libbent a messzeségbe...

Egyszer, régen, mikor még volt öröm,
Egy tündér élt nyíló rózsák között,
Alatta vígan csillogott a tó
S a zord szikla bíborba öltözött...

Ha jött az est, ott dalolt a szellő,
A bércen harsogott a vad patak,
S a szellő halk suttogása mellett
Táncolt a köd, s az ezüst holdsugarak...

Dsida Jenő: Kalendárium szonettekben

Június

Az érés dícsérete

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.
A déli égen elterül a hőség.
A termő kor jön: érés, felelősség
és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék
a lányuk. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz
egy-egy derengő, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg
jön messziről. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.

Szabó Lőrinc: Szerelmes Június

Kék villogás a levegő, bolond
hangokkal tarka a délelőtt;
zengő árvíz a nap aranya
s mint sellők rebbennek ide-oda
az édes utcákon a nők.

Mennyi nő! Borzong tőlük a város.
Ma mindnek akad valakije:
gondolatban mindegyik után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a vágy vagy a hála keze.

S az egész csak egy gondolat,
vagy annyi se – Aki él, örűl;
ma tavasz és nyár ölelkezik
s önmagával szeretkezik
az élet szemérmetlenűl.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen:
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Az élet – hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a junius:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze.