Zelk Zoltán: Egy falusi futballpályán

A gesztenyelombok mögé bújt
kis futballpályán, délelőtt,
iskolásgyerekek rugdalják
A labdát, a kapu előtt.

Engedjetek, hadd rúgjak én is
egy tizenegyest legalább…
hadd panaszlom jó büszkeséggel:
eltaláltam a kapufát…

Pedig de szépen szállt a labda…
s vele boldog tekintetem –
ó, hányszor múlt egy kapufán, egy
arasznyin csak, a győzelem…

De vesztesen, úgy is szép volt
a vasárnapi alkonyat
szárnyai alatt összebújni –
Ferit, Sanyit, a társakat

tudni köröttem. S tudni azt, hogy
ha győzelem, ha vereség
a mi szívünkben csak a hűség
hajtja új ágát, levelét.

Mi el nem hagyjuk csapatunkat,
vagyunk az öreg drukkerek –
új tavaszt, vasárnapot várva
virrasztja szívünk a telet.

Roppan a hó a Hegyi úton.
A fák, a lég s fönn, az egek
mind – mind üvegből. Este van már.
Jönnek az inasgyerekek.

Jönnek boltból, műhelyből, gyárból
vár rájuk, mi sosem elég,
anyai szó, fecsegő kályha,
gőzölgő krumplifőzelék.

De ráfagy a zsír a kanálra,
mert oly nagyon kell a beszéd,
az őszi vasárnapok íze:
Hogy is volt az a vereség…?

Hogy csalt a bíró…S balszerencse…
S ha az a kapufa bemegy… –
De lesz tavasz még, lesz vasárnap
s a világ is beleremeg,

nemcsak a háló… Benn a labda!
Napként ragyog majd az a gól!
Ragyog szemünk! És a ruhánkon
az olaj és a téglapor!

Ó, futball, futball! Negyven éve
kisérsz, bármerre is megyek,
te sem hagysz öregedni engem,
lelkemben fülel a gyerek.

Fülel. Fölugrik. Az egekre
dobja sipkáját. Gólt kiált.
Mert oly szomju a győzelemre –
mert van miért fizess, világ!

Mert lehet Orth, vagy kis Takács,
vagy
Puskás a neve – egyremegy:
őt látom a szatmári pályán,
ő tör kapura, Pomacsek,

a győztes gólt mindig ő rúgja!
Egem, földem: kamaszkorom –
Ma faluszéli fák tövében,
holnap városi grundokon

rúgom a labdát a gyerekekkel,
kik nem a szürkülő hajat:
szivünket látják, a halálig
izzó, pirosló parazsat.

S amikor ama végső sípszóra
a pályáról majd lemegyek,
ha csapzottan is, ha lihegve,
de mégis, mint a győztesek!