Nyikolaj Zabolockij: Magányos tölgy

Goromba föld görcsként ragadja meg
a tölgyet. Ága közt a tarka pompa
kihalt. A lomb elnyűtt cafatja, rongya
mered csak róla, tompán sistereg.
 
De ágbogának összeforrt kötése
erős, akár ütésre zárt marok,
s dicsőséget harangozván az égre
a törzséből borostyán-méz csorog.
 
Figyelj csak rá, nyugalmas, büszke szálfa,
ahogy a sík vidék fölébe nő.
Hogy a mezőnek ő nem katonája?
Társ nélkül is a föld harcosa ő.
 
(Ford: Fodor András)

Wass Albert : A Gyökér megmarad

Ezerszáz esztendeje már,
hogy hazát foglaltak őseink e földön,
s őrizték vérrel, ésszel, türelemmel
ezerszáz esztendőn keresztül,
hogy hazánk legyen az ég alatt.
Gyökerünk lenyúlt mélyre, mélyre.
egészen le, Erdély szívébe,
s a mai napig ott maradt.

Történelem viharai
csapkodták, verték ezt a földet,
megtanítottak élni, halni,
mégis magyarnak megmaradni.
Élünk ma is, ahogy lehet,
s Isten-hitünk szent erejével
magyar szívünk szeretetével
őrizzük ezt a gyökeret.
Míg Isten a mi menedékünk
és hűség minden fegyverzetünk,
addig félnünk nem szabad:
mert a gyökér, az megmarad!

Ki hűséget vet – életet arat,
és a gyökér, az megmarad!

Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov: Próféta

Ne ítélj róla: „Felelőtlen vénség!
Saját vétke, mi sorsához tapad!”
Nálunk is jobban látja: képtelenség
Úgy tenni jót, hogy ne légy áldozat.
 
A szeretete magasztosabb, nyíltabb,
Világi dolgok nem lakják szívét.
„Ha világi vagy, élsz csak önmagadnak,
De meghalni még lehet másokért!”
 
Ő ebben hisz, s a halál – kedves társa.
Nem mondja azt, hogy kell az élete,
Azt sem mondja, a pusztulás hiába,
S már tudja rég, mi lesz a végzete.
 
A megfeszítést eddig elkerülte,
De jő az óra, s várja a kereszt;
Őt a Harag, a Bú istene küldte,
Hogy Krisztus él, eszünkbe vésni ezt.
 
(Ford: Szöllősi Dávid)

Sík Sándor: Fanyar tavasz

Kertek alján surrogó tüzek:
Égetik a tavalyi füvet.
Fanyar egy füst, könnyet fakaszt.
Ínyemen érzem a sós tavaszt.

Fanyar egy könny! Végigcsurgatom
Széltől száraz, sebes ajkamon.
Elég lesz-e leöblíteni
Áporodott telünk ízeit?

Kormos tavasz ez! Tavasz igazán?
Lopva surran, mint egy partizán,
Egyet ha lép, kétszer bújik el,
Tankok ellen dorongot cipel.

Fanyar szellő köpenyt ráncigál,
Füstöt foszlat, felleget cibál.
Füstös kóró fura táncra kél.
Testvérem vagy, márciusi szél.

Károlyi Amy: Nagyhét

Jézus szenvedése újra érik,
a nagyhét újra ismétlődik.
Kicsit siet, vagy kicsit késik.
Hiába zöldellnek pálmaágak,
a zöld, az élő zöldnek nem felel.
Az ember hite belefárad,
a szenvedés megismétlődik.
 
De nem panaszkodhatsz másnak,
csak Jézusnak, Isten fiának.
Csak Jézusnak, aki feltámad.

Gámentzy Eduárd: Nevessünk

Nevessünk!
-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk…
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon…

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
 
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
 
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Juhász Gyula: Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

 A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

 Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

 A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

 Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!

Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit. 
 
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
  
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket
 
Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
 
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
 
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
 
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
 
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
 
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
 
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
  
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
 
S szólok: Csak ennyit hoztam.
  Ó, Uram,ne ítéld meg nagyon szigoruan

Ágai Ágnes: Sorok egymás alatt

Belépett,
aztán észrevétlen kilépett,
majd vissza.
Az életem légterét használta.

Csak félig,
vagy még úgysem,
de majdnem egészen.
Ingajárat. Máternoster.
Az érzelmek le s föl lifteznek.
Jelezze kérem, ha ki akar szállni.
Megnyomom a gombot.
Nem működik.

Csupán az ujjak értek össze.
Mint a freskón.
Az ujjhegyen az idegvégződések.
Ott kezdődik minden:
A Teremtés és az elhantolás.
Egy csepp hiányzott,
hogy minden tetőzzön és beteljen.

Egy csepp a színültighez.
A pohár ott maradt az asztalon.
Üres volt vagy tele?
Ki mondja meg?
Senki se látta.

Bújj, bújj, zöld ág,
nincs levelecske,
csengő szól a kapu alatt,
hiába is szólna,
ne bújjatok benne!

Jókai Mór: Az 1848-iki kokárda.

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
 
Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes - nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
 
Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. -
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
 
S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
- Emlék s igéret képe - állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít:
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

Kányádi Sándor: Tudod…

soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A 
mindenség tündöklő titkaira, 
arra, ami adat és gondolat 
s ami csak villózik e név alatt, 
a képre kint, a tükörképre bent, 
s amit a tükör önmaga teremt. 
A valóság üres kereteit 
építgettem, mint méh a sejtjeit, 
s vártam, amit majd a tapasztalat 
gyűjt bele, a mézet, az igazat. 
És gyúltak bennem álmok és csaták, 
hitek próbái, pörök, kritikák, 
szedtem magamban, okkal, oktalan, 
ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 
száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 
s csak én maradtam igazi hazám, 
én, a néző… Azt adja a világ, 
amit belelát a kíváncsiság.

Sík Sándor: Jó nekem Uram

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon,
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon,
Jó énnekem vadon-egyedül lennem,
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta,
Hol roskad a szív legjobban alatta,
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket.
S odacsókoltad lángoló kereszted.

Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad,
Megragadtál, szegény ügyefogyottat,
És egy rántásra, minden gyökerestül
Kiszakítottál én drága földembül.

Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet!
Minden kis ér vörös patakban vérzett.
A tépett test, hogy remegett kezedben,
Sok hosszú éjen zokogott imetten.

De Te, Uram, a jajra nem hallgattál,
Kitépve, csonkán addig rázogattál,
Amíg lepergett száramról remegve
A legutolsó kis homokszemecske.

És most, Uram, most itt fekszem kezedben,
Tépetten, árván, fájón, megepedten,
Alázatosan hajlott homlokommal,
Egyesegyedül teveled, Urammal.

De jó nekem a Te kezedbe esnem,
Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre.
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait.
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy, amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés.
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag.
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikolt ni: hajrá! húzd, cigány -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében,-
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat.
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...