Szabó Lőrinc: A tiszabecsi tiszteletes

A béke Te voltál, nagybátyám, derék,
derűs, magyar pap! A rettenetes év
vitt el, ez a 44/45.
(Elibe tettél vagy hetvenötöt!)
Egész Szatmárból integetsz felém:
"Isten hozott, szerelmetes öcsém!" -
mint régen: szinte minden faluban
te fogadsz, te, csókkal és boldogan.
Ma is látom vastag bajuszodat,
fejeden lengő, nagy szalmakalap,
úgy állsz a templom s a méhes között,
körötted a falu, Tiszabecs, tücsök,
harangszó... Bátyám, jókedvű Mihály,
általad élt, lélegzett a határ,
s ha rád gondolok, az egész biblia
mosolyogni kezd, mosolyognak a
mezők, ég-föld, a csizmás magyarok
s fent a nagytiszteletű angyalok.

József Attila: Anyám kun volt…

Anyám kun volt, apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zoltán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövőmet – mai magyarok!

…Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk: és nem is kevés.

Sík Sándor: A torony kürtöse

Magasan fönt a bástya felett,
Állom, állom az őrhelyet.
Kezemben a kürt.

Állok és nézek nap-nap után.
Ideállított a kapitány.
Kezemben a kürt.

Odalenn hangos, zsivajos a vár:
Enyém a messzi, a puszta határ.
Kezemben a kürt.

Lesem, ha porzik-e asszu homokja,
Porló felhőből ha csillan-e kopja?
Kezemben a kürt.

Nyitott szem vagyok, napon, éjszakán.
Soha ide lopva, soha pogány!
Kezemben a kürt.

Bátran a vártán, haj ti vitézek!
Állom az őrhelyet. Állok. Nézek.
Kezemben a kürt.

Sík Sándor: A templomos házban

 Mind elmentek, magam maradtam.
Köröskörül a hallgatás jár,
A csend meséit hallgatom,
Feszületes, fehér falak közt,

Nagy, hosszú, hűvös folyosón,

A templomból tegnapi ének
Hazajáró dallama búg ki.
Járok húnyt szemmel álmodón,

Feszületes, fehér falak közt,

Nagy, hosszú, hűvös folyosón.

És mosolyog, nevet a lelkem:

Fölül besurran s végigárad

A nyári napfény kacagón

Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, fehér folyosón.

Erdős Renée: Kék pillangók

Kék pillangók szálltak fölöttem,
hogy a réten keresztül jöttem
s incselkedve, tánczolva félig:
elkisértek az erdőszélig.

S hogy utam az árnyékba tévedt;
riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
a rengeteg halk mormolását.

Amig arany napfényben jártam,
gázoltam színes vadvirágban,
s felém a rózsák integettek:
a kék pillangók hogy szerettek!

De csalt a sötét erdő mélye,
a vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének,
s a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő utját járom,
s nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,
rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
a kék pillangók hova lettek?

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe

Az életcél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig dijért,

Szeresd hiven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenekfelett
Áruld erősen költeményimet. 

Nemes Nagy Ágnes: Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
– A nap, a nap már feldereng,
És minden szinnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj, hófehér!

Maurice Maeterlinck: Ima

A lelkem reszket csendesen
 s a testein hervad, Uramisten,
lelkem lilioma, kezem
s szemein is, az én égi kincsem.

Szegény fiad lágyan fogadd.
Elvesztettem pálmám s gyűrűmet;
vedd az imám, virágomat,
mely egy üvegpohárba csügged.

Nézd ajkamat, milyen sebes,
tekints a bánatomra, Jóság,
liliomot lázamra vess
és szórj a holt tavakba rózsát.

Uram, galambok szállanak,
sárgán, szemem felhős egében.
Tépd szét e fájó fátylakat,
mik rám borulnak fázva, kéken.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Hugo Von Hofmannsthal: Kora tavasz

A szél tovalebben
a puszta fasorba,
s titkot visz a csenden
az éjbe sodorva.

Amerre ma sírnak,
eltáncol a szellő
és a balzsamos írnak
hajukba lehell ő.

Lerázta az akác
szirmát, ki se feslett,
hűtötte az ádáz
lázat, mi heves lett.

A puszta, a szűzi
allén tovaszárnyal,
az árnyakat űzi
és játszik az árnnyal,

körötte az éji
rét illata repdes,
suttogva kíséri
s az éjszaka csendes.

Érinti lehével
a víg nevetőket,
bolyongja az éber
és puha mezőket.

A fuvola ajkán
sírt-rítt dala lágyan
és látta a halvány
alkonyt, bíbor ágyban.

Szobánkba beszállva
halk dalt rebeg, édest,
ing-ring a homályba,
kioltva a mécsest.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Weöres Sándor: Willendorfi Vénusz

Én vagyok a vakos törzs, a virágfakadás,
rajtam újulnak mindenek.

Én vagyok a termőföld, eső-járta és meleg,
bennem szánt az eke éle.

Kösöntyűk és lábperecek villognak rajtam,
így forog a táncom.

Kitakarom a gyermekeim, hogy szépségeikben válogathass,
lássam őket a te szemeddel is.

Margaret Atwood: Csónak

Sötétedik, a dombok megsűrűdnek,
vörössárgára fakul ki a lomb.
A fenyők hideg árnya egyre hosszabb.

Alattuk lassan elnyugszik a víz,
remeg benne a lemenő nap.
Alábukik a többihez.

A tó egyszerre
tágul s összezárul.

A sötétség, mely a felszín alatt
húzódott nappal, most előbújik,
akár a pára -
vagy maga a pára.

Nincs távolság, és éppen ez a nincs
nyomakodik be a nézés helyére.

Nem látni a tavat,
csak a dombok derengő vonalát,
szinte egyformák,

akárcsak az álom,
otthonosak - és part jön part után,
a lassú légzés sziluettjei.
 
Bőrömmel ismerem, a csónak,
mint egy kéz, tapogatózik
a zátonyok közt, és kikerüli
a halott fákat, sziklák tömbjeit
a felszín alatt, hol rétegesen
rakódott le az elsüllyedt idő.

Én így tanultam kormányozni
csillagtalan sötétben.
Aki eltéved: mindent elfelejtett.

(Szabó T. Anna  fordítása)

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét,
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Ford: Somlyó György)

Wass Albert: Szegény vagyok

 Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus,
aki az utcasarkon kéreget,
mert felette tiszta ég ragyog,
s az ég szereti a szegényeket.
S a koldusok nagy néha hinni tudnak,
Istenben, égben, s abban, ami szent,
és imádkozni tudnak és szeretni
s a lelkük álma: Léthe-parti csend.
És jó annak, kit szánakozva néznek
és megsiratják fátylas csillogását
mosolytalan két könnyező szemének.
Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem:
pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen:
mindenkinek adósa maradok.
Mert szeretetben, hitben és reményben
a koldusnál is koldusabb vagyok.

Gámentzy Eduárd: Kérés

Amikor egyszer
Elhagy a lélek,
Egyedül leszek,
-Gyere és védj meg!
Mikor a hajnal
Nem jön el többé,
-Fogd meg a kezem!-
Ne váljak köddé!